Becsvágy, szenvedély és humor. Egy világhírű író igazi arcai.
Se szeri, se száma az Alexandre Dumas műveiből készült filmeknek, töretlen sikerük a mai napig tart, jelenleg egyszerre készül A három testőr történetének egy 3D-s és egy „sherlocholmes-osított” változata. Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan, továbbá Monte Cristo grófjának meséje kiapadhatatlan adaptációs forrásként lebeg a filmesek egymást követő generációinak szemei előtt. Büszkeség és becsületesség, aprólékosan kidolgozott jellemek, és az emberi értékek hangsúlyozása tették naggyá műveit, amennyiben ezeket tekinthetjük az ő, Alexandre Dumas műveinek.
Jelen alkotás, a Dumas ugyanis azt veti fel, hogy amit mi a mester munkáinak hiszünk, talán nem egyedül az ő kezének munkáját dicsérik. Auguste Maquet, a történelemtudósból íróvá avanzsált halk szavú, pedáns férfiú segítette ugyanis Dumas-t az alkotásban (ez eddig tény, de szerepének fontossága kérdéses). Történetükbe való bekapcsolódásunkkor már javában együtt dolgozik a két író (Dumas-t Gérard Depardieu kelti életre), s Maquet (Benoît Poelvoorde – Narco, Coco Chanel) látszólag teljesen meg van elégedve a neki szánt szellem-szereppel, szereti barátját és a közös munkát. Azonban egy ifjú szépség, Charlotte Desrives (Mélanie Thierry – Largo Winch, Babylon A.D.) Dumas-nak hiszi Maquet-t, s ő nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a lány hódolatában sütkérezzen. Ez az ártatlanul induló füllentés ébreszti rá Maquet-t arra, hogy talán több valóságtartalma van az ő Dumas-ságának, mint hitte.
Safy Nebbou rendezőként, és (Gilles Taurand mellett) társforgatókönyvíróként jegyzi a filmet. Tulajdonképpen nem áll tőle távol ez a műfaj, első szösszeneteinek egyike egy epizód volt a Gyermekkorokban, mely híres rendezők pálfordulását mutatta be, azt a pillanatot, amikor a filmezés felé fordították tekintetüket.
A kosztümös filmek nagy részének tanulmányozásakor sokszor felmerül a történelmi hitelesség kérdése, számon kérjük a korhű jelmezek, térrészletek és tárgyak autenticitását. Azonban egy másik nézet szerint ezeken a filmeken - vagy adott esetben a forráson - az adott szerző történelemszemléletét, az ahhoz való viszonyát kell megfigyelnünk, mert a világ szubjektív történetekből tevődik össze, így megismerhető egy egyén kapcsolata a szemlélt korral, és felfejthetők a múlt és jelen közti összefüggések. A Dumas esetében felesleges lenne az előbbire helyezni a hangsúlyt, hiszen nem a kor rekonstrukciója volt a cél, sokkal inkább egy tévhit eloszlatása - a rendező azért készítette el moziját, hogy bemutasson egy olyan szerzőt, kinek értékeit az utókor nem ismeri el (kortársai között nem aratott osztatlan sikert félvér származása miatt). A lepel lerántása a mára nemzeti hősként kezelt Dumas-ról nem az ő lejáratását - eposzi jelzője bármennyire is a "Nevetséges" lehetne -, hanem Maquet vele egy szintre való emelését szolgálja. Ez a történet Nebbou-ék verziója a történelemről, amely Maquet végrendeletéből indul ki, s valahogyan maga az alkotás is keresgéli az igazságot.
S míg cselekmény szintjén a film megelégszik Dumas műveinek kettő-szerzős verziójának sugallásával, vagy éppen az író zsenijének kiemelésével (lásd a szövegjavítás jelenetét kirándulás közben), addig képi dimenzióiban sokkal több szerepet szán a vívódó Maquet-nek. Arcának közelképei pontosan közvetítik érzelmeit, az addig számára szinte ismeretlen becsvágy és az esztelen szenvedély tombolását. Amíg őt legtöbb esetben dolgozni látjuk, Dumas-t inkább az ifjú fruskák, a maga köré toborzott furcsa állatsereglet, s az ínyencségek érdeklik. Mintha csak azt mondaná a rendező: nézzétek a kezem - csalok! Mindhárom értelmezést (csak Dumas, Dumas-Maquet, Maquet) felajánlja, kiválaszthatjuk a számunkra kedveset. A cím kontextusában azonban mégis olyan érzése van az embernek, hogy a film végén a Dumas asztalánál dolgozó Maquet képe abbéli hitünket erősíti, hogy ő volt az igazi Alexandre Dumas...
