Nem a mindhárom fejéből tüzet okádó sárkány, nem a katonás ütemre lépő agyaghadsereg és még csak nem is az alacsonyan szálló Jet Li látványa tette, hogy oly szép reményeink fűződtek az eleddig két epizódot (és számos közeli rokonként bemutatkozó, oldalági produkciót) számláló Múmia-sorozat harmadik részéhez. Bizony, mi a havasi jetiket (semmi rokonság Jet Livel) vártuk, a horror-arzenál e méltatlanul elfeledett főemlőseit, akiket oly hosszú időn át kellett moziba menet nélkülözni. A filmelőzetes magas jetitartalma még az előző részek fémes mellékízeit is képes volt feledtetni, és ez azért nem kis dolog, mert hiába hordtak össze mindenfélét a korábbi filmekben, a logisztikai feladványokon túl a történetmesélés egyetlen programpontját sem sikerült teljesíteni. De majd a jetik... Nos, rájuk valóban nem lehet panasz: méretesek, nagyokat vicsorítanak, és viszonylag könnyen szelídíthetők, már ha jetinyelven szólnak hozzájuk. A jeti-ember viszonylatnál jóval problematikusabb azonban az ember-ember közlekedés, különösen akkor, ha az egyik élő szereplő (a jetik, fájdalom, gépi eredetűek) megszólítja a másikat. A harmadik Múmia nem a terepen, az agyag- és a zombihadsereg összecsapásakor vagy az idősödő színészek akrobatikája láttán vérzik el, hanem ötórai tea közben robban a képünkbe. Brendan Fraser és Maria Bello finom polgári környezetben előadott házastársi civódásai még a Múmia standardjai szerint is erősen kifogásolhatók: betoncsizmában előadott keringőjük mellett még egy jetitáncbetét is bocsánatos bűnnek minősülne.
