Rég volt (az ötvenes évek végén), a televíziózás fénykorában, mikor még mindenki ugyanazt a műsort nézte. És nagy buli volt: egy zseniális fickó a legagyafúrtabb kérdésekre is tudta a választ: Charles van Doren csinos egyetemi tanár, lekörözte minden ellenfelét, a százezer dolláros kérdést is játszva vette. Őrjöngtek érte, ő lett Amerika eszményképe. Aztán jött a botrány: kisült, hogy a válaszokat előre megkapta, sőt be is gyakoroltatták vele, hogyan kell izzadni, erőlködni, majd az utolsó másodpercben boldogan felordítani a helyes válasszal.
Robert Redford akkor húszéves lehetett, segédszínészkedett valahol az off- Broadway környékén. De megmaradt benne ez az emlék, mert mint egy interjúban elmondta a televízió ekkor vesztette el ártatlanságát. Nagy volt a sokk, a következmény már kevésbé: csak a néző lett cinikusabb, ma már tudja, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak-mutogatnak.
Nos, ezt az ősmanipulációt eleveníti fel a Kvíz show. Itt egy fiatal kormánytisztviselő (Ron Morrow) ered a csalás nyomába, és bár minden gyanús nyomot eltakarítottak előle, átverekszi magát az akadályokon, kongresszusi meghallgatás lesz az ügyből.
Persze, azt szerette volna, ha a tévét, mint intézményt lehetett volna kétvállra fektetni mert hát ő is naiv volt, mint mi mindnyájan.
De ebből nem lett semmi: a csalókat elkapták, Van Doren is bevallotta bűnét, de csak a két szerkesztőt dobják oda koncnak (később visszaveszik őket), és minden megy tovább. Végül is nem bűnözők, ez az ipar csak szórakoztat, és az álmok világában mások a játékszabályok.
A filmben a gépezet működése az érdekes, a finom trükkök, melyekből a hazugság hálója szövődik, valamint a kérdőjelek, amelyekre nem kapunk választ. Végül is ez a Van Doren fiú miért vállalja az egészet? Jómódú, gazdag családból származik, nem a pénz vonzza, a sztárkultuszt terhesnek érzi és mégis, előbb csak a kérdéseket akarja megkapni, aztán, mikor körmére ég a dolog, beleegyezik, hogy a válaszokat is láthassa. A tévétársaság ügye egyszerűbb: nekik a nézettségi index a fontos, hogy ezt miképp érik el, az majdnem közömbös. Mögöttük persze ott a reklámozó cég, aki a pluszbevétel harmadát fizeti nekik a műsorért, de ő is mossa kezeit: ő csak a pénzt adja, a műsorkészítés részleteihez semmi köze. Mint ahogy a társaság elnöke sem foglalkozik ilyen piszlicsáré ügyekkel tehát ő is tiszta. Csak az egész sáros.
Redford tudatosan moralizál: a jogilag meg foghatón túlra akar lőni. Úgy gondolja, hogy a tévé lezüllésével a kultúra került veszélybe. Nemcsak a fantázia szabadságát vette el, hanem megtanított együtt élni a hazugsággal, ami aztán kiterjedt a politikára, az emberek közötti viszonyokra, az intézményekre mindenre. A látókör beszűkült, a publikum alább adta. Sőt nagyon is jól el van a féligazságok-félhazugságok színes bulijával.
Ezért megy vissza oda, ahol mindez elkezdődött, az egykori a Twenty-One show- hoz. Nos, az az igazság, hogy e vádakat ma már közhelynek érezzük, s bár az eset elemzése izgalmas, igazán nem borzolja fel az idegeinket. A vetítés végére be kellett látnom, hogy cinkosok lettünk minek ez a nagy felhajtás? Gennyes, gennyes, de mi nem az, ahol egy nagy kosár pénz a tét? kérdem magamtól. Talán ezért is van az, hogy a film, bár jól meg van csinálva, mégsem kerülhet fel a bestsellerlistákra. (Bár egy Oscar azért kinéz neki de az más...) Fonákjáról nézve viszont ez a nézőtéri reakció a film legkeményebb korkritikája. Eltompultunk...
