Paolo Sorrentino legújabb filmjében kiábrándító őszinteséggel mesél az élet céltalanságáról és a nagy ideák mögött meghúzódó súlyos ürességről. A Cannes-i filmfesztivál zsűrije (Steven Spielberg vezetésével) az Arany Pálmát ezúttal egy másik, jóval közérthetőbb üzenetű – egyébként remek – filmnek adta (az Adéle életének), de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy A nagy szépség mekkora alkotás, nemcsak Sorrentino életművében, hanem a kortárs olasz filmek között is. Hogy jelentősége Fellinihez mérhető-e, majd az utókor eldönti, de nem meglepő, ha a film láttán az Édes életet vagy a Rómát emlegetjük

Rómában járunk egy valaha jobb sorsra is érdemes író, Jep Gambardella hatvanötödik születésnapi partiján. Jep negyven évvel ezelőtt megírta első és egyetlen regényét, azóta azonban – magát Flauberthez hasonlítva – képtelen volt arra, hogy hozzákezdjen élete fő művéhez, ezért inkább céltalan életet él, a nappalokat pedig általában átalussza. Igazi terepe az éjszaka és a felső tízezer társasági élete, de időskorára már ez sem stimulálja eléggé. Realizálván élete hasztalanságát és mérhetetlen ürességét, Jep utolsó reménye, hogy megtalálja a nagy semmi mögött meghúzódó egyetemes szépséget, egyúttal számot vessen saját életével és azzal a képmutató társadalmi közeggel, amelynek maga is része.

A film cselekménye nagyon laza szálakból áll össze. Végigkísérjük Jep mindennapjait, ahogyan találkozik híres és gazdag emberekkel, és láthatjuk, ahogyan ezekről a félművelt alakokról lehull a lepel: hol a „rezgéseket érző” performansz-művész dilettantizmusáról, hol a testével festő tizenéves kislány modern művészetéről, hol pedig az aktuális botox-injekcióra váró, üres tekintetű emberekről. A nihil jelenetei kissé hosszúra sikeredtek, sokan akár öncélúnak, hatásvadásznak is érezhetnék őket, de hogy mégsem fulladnak unalomba, az egyrészt az elképesztően grandiózus, festői képi világnak, másrészt pedig az intelligensen megírt dialógusoknak köszönhető. A szembesítés olyannyira abszurd, hogy képtelenek vagyunk nem nevetni rajta, holott sokszor saját gyarlóságunk is feltűnik A nagy szépség színpadán. Jep cinizmusa mélyen áthatja a filmet, ez a meleg tekintetű, kellemes megjelenésű úriember ugyan szelíd, de ha kell, kegyetlenül lesújt maró iróniájával és őszinteségével. Igaz, Jep látszólagos felsőbbrendűségét azzal igazolja, hogy nem áltatja magát olyasmivel, hogy a többiektől különb lenne, ezért sztoikus nyugalommal szemléli a valóságot és azt a rothadó miliőt, amely körülveszi. Egyetlen regénye (az Emberi gép), melyre legjobb barátja csak „mesterműként” utal, még Jep szerint is irreleváns lábjegyzet az irodalom történetében, újat alkotni azonban nincs már kedve, mert Róma „időpocsékolásra csábítja az embereket”.

Sorrentino korábbi alkotásai is az életükben kiüresedett, kiábrándult karakterek vívódásairól szólnak, de míg A szerelem következményeiben vagy a Helyben vagyunk és a Felesleges ember főhőseiben felfedezhetjük a motiváció csíráit, addig A nagy szépségben tényleg nincs már semmi, amiért érdemes volna élni. Jep önáltatása ezért inkább abból a reményből áll, hogy az „üres fecsegések” mögött talán még megtalálhatja a nagy szépséget, amelynek megírása foglalkoztatja. Sorrentinot is hasonló témák érdeklik: a megosztó olasz politikusról, Andreottiról szóló filmjében, az Il Divóban sem elsősorban egy politikus rajzát találhatjuk meg, hanem egy magányos emberét. Az olasz rendező filmjei olyan egyetemes jelenségekre reflektálnak, mint a céltalanság és az idő elvesztegetése, melyek soha nem voltak aktuálisabbak.

A későbbiekben aztán visszatekintések formájában lassan megjelenik egy másik idősík is, amely Jep és nagy szerelme, Elisa találkozását mutatja be. A múltbeli történéseket az köti össze a jelennel, hogy Jep éppen a születésnapja után pár nappal szerez arról tudomást, hogy az évtizedek óta nem látott Elisa váratlanul meghalt. Volt férje elárulja, hogy az asszony hátrahagyott naplója szerint sosem szeretett mást életében Jepen kívül, aki pedig – bár sok dolgot megélt – sosem tudta elfelejteni első együttlétüket a tengerparti világítótorony alatt, ahogyan a sötétben egy pillanatra felsejlett a festményi szépséggel megáldott Elisa arca, aki valaha a múzsája lehetett.

Jep a filmbeli jelenben összeismerkedik – ironikus módon – egy sztriptíztáncosnővel, Ramonával, kettejük között pedig rövid időre mély és őszinte kapcsolat alakul ki. Kiderül, hogy Jep immáron nem az élvezetet, és nem is a testi kielégülést keresi, hanem az érdek nélküli szépséget kutatja. E momentum akkor a leghangsúlyosabb, amikor Jep egy éjjel megmutatja Ramonának Róma rejtett kincseit. Sorra megjelennek az antik művészet halhatatlan darabjai, majd a sötét félhomályból egyszer csak feltűnik Raffaello La Fornarinája. Raffaello híres festményének megidézése nem véletlen (a film kedvéért kibérelték a Barberini-palotát), mivel Jep első és valószínűleg egyetlen szerelme Raffaello ideáljához hasonlóan megtestesít mindent, amit az elérhetetlen múzsa jelent: a nagy szépséget. A formába rejtett ürességet – amely Flauberthez hasonlóan foglalkoztatja őt („könyvet írni a semmiről”), közel már negyven éve. Elisa is hasonlóan jelenik meg a visszaemlékezésekben, mint Margarita Luti a La Fornarinán: fedetlen keblekkel, érzéki tekintettel, valótlan szépséggel. Jep elmosolyodik a festmény láttán, hiszen a mindent meghatározó szépség idealizált forrására és a negyven évvel ezelőtt átélt éjszakára emlékezteti őt.

Az üresség és a színpadiasság központi eleme A nagy szépségnek, hiszen Jep ugyan minduntalan visszavágyik az ihlet origójához, a tengerhez, amelyet hálószobájának mennyezetére is odaképzel, de mégsem képes szabadulni Róma fogságából, amelyről tudja, hogy csak visszafogja az alkotásban. Végül egy állítólagos „Szent” látogatása hozza el a fordulatot. Sorrentino maró humorát jelzi, hogy a száznégy éves „Szentről” sokáig azt hisszük, vegetáló lény csupán. Gúnyolja és szánja a közönség – az egyházi vezetők és a világiak egyaránt –, a legfontosabb számukra, hogy közös fotókon pózoljanak vele. Ez a járni és enni már alig képes, fogatlan asszony azonban mégsem annyira bolond, mint amilyennek látszik, egy látomásszerű jelenetben képes rádöbbenteni Jepet arra, hogy igenis van értelme feladni addigi életmódját, amely talán közelebb viheti élete művének megírásához.

Sorrentino filmje nem azért nagyszerű, mert a gyönyörűen fotografált hatalmas terek mögött felsejlő szépséget – egyúttal a saját örökségével is terhes „örök Rómát” – képes a maga valójában megmutatni. Ez, ahogyan a film emblematikus – a zsiráfot eltüntető illuzionistáról szóló – jelenetéből is kiderül, trükk csupán. A film vizuális igényessége, monumentalitása, színpadiassága, a mindent körüllebegő kameramozgása tehát mind-mind csak eszközök a szépségen terjengő máz érzékeltetésére és a részletek elfedésére. A film igazi ereje abban áll, hogy a nagy üresség mögött képes átadni a szépség illúzióját, a mindenből kiábránduló nihilista főhős hosszú utazását a szépség megfejtésének reményében. Ehhez persze szükséges Toni Servillo hibátlan karakterábrázolása, a vizuális tudatosság – és persze Róma és az itáliai táj szépsége is.