Hoffman meséi

Az orosz filmesek két éve kihagyták azt a ziccert, hogy a földkerekségen minden valószínűség szerint legismertebb írógéniuszuk, Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910) hálának századik évfordulója kapcsán a Háború és béke és az Anna Karenina alkotója előtt mozifilmmel tisztelegjenek. Így egy – zömmel – német pénzen és helyszíneken (és részben: stábbal), angol és amerikai színészekkel forgatott Tolsztoj-életrajzi drámával kárpótolhatjuk magunkat, az Aztán mindennek vége című alkotással.

Az ötvenes évei derekán járó amerikai forgatókönyvíró-rendező, Michael Hoffman két okból is bátran vállalkozhatott honfitársa, az író-akadémikus Jay Parini 1990-ben írott sikerregényének (The Last Station) adaptálására. Éppúgy otthonos a kusza kapcsolatok ábrázolásában (Az ígéret földje, Folytatásos forgatás, Szép kis nap!, A császárok klubja), mint a kosztümös miliők színrevitelében (Változások kora, Szentivánéji álom). (Egyedül azt sajnáljuk, hogy egyik kedves színésze, Robert Downey Jr. most nem kapott szerepet.)

Ezúttal sem vallott kudarcot a múltszázad eleji oroszországi történettel, igaz, keveset vállalt – aki Tolsztoj kapcsán szeretne elmélyülni a kultúrtörténetben, ne egyből ezzel a filmmel tegye –, a nagy író utolsó éveire és azon belül nem is magára Tolsztojra, hanem a feleségére koncentrált.

Keresd a nőt!

[img id=276559 instance=1 align=left img]Az Aztán mindennek vége ugyanis az orosz realista próza atyjának utolsó esztendejébe kalauzol, amikor a változatos múltú író (Christopher Plummer) – aki egyaránt volt köz-kedvenc és hatóságoktól megfigyelt "gyanús, felforgató elem" – naponkénti szópárbajt vív feleségével, Szofija grófnővel (Helen Mirren). Az ok, hogy az íróról elnevezett gondolat, a tolsztojanizmus jegyében – aminek magva, hogy az élet mozgatója a szeretet, s a legboldogabb az egyszerű, vagyontalan ember – Tolsztoj megváltoztatva a végrendeletét az "orosz népre" hagyná örökségét, ami nem csak puszta szavakból áll, hanem nagyon is kézzelfogható anyagiakból (például: sokat érő jogdíjakból). Szofija, aki múzsaként ihlette a könyveket, és aki önzetlenül körmölte férje nagybecsű regényeit, joggal aggódik tizenöt közös gyermekük jövőjéért, míg Tolsztoj munkatársa, elfogult szellemi követője, Vlagyimir Csertkov (Paul Giamatti) vakon bízik az írói örökség idealista közkinccsé tételében, nem baj, ha ennek a Tolsztoj família issza meg a levét. A felpaprikázott miliőbe csöppen a fiatal, írói ambíciókat dédelgető Valentyin Bulgakov (James McAvoy) – nem keverendő össze A Mester és Margarita neves alkotójával, Mihail Bulgakovval (1891-1940) –, aki óriási megtisztelésként éli meg, hogy Jasznaja Poljanában bálványozott mestere személyi titkára lehet. Bepillantást nyer a család és a különc géniusz mindennapjaiba, a férj és a feleség hadakozásának tanúja lesz, és mivel mind a grófnő, mind Csertkov bizalmasának tekinti, mindketten arra kérik, hogy kémkedjen az ellenoldalról nekik. A csatározások tovább gyengítik az idős író egészségi állapotát, aki megelégelvén a körülötte kialakuló huzavonát egy kockázatos "menekülési akcióba" fog.

Tolsztoj "futása"

Utóbbi kapcsán közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a film – akárcsak az író és felesége elmérgesedő viszonyát illetően – nagyjából hűen követi az egykor történteket. Tolsztoj 1910. október végének egyik éjjelén összepakolt, és orvosával és legkisebb lányával titokban elmenekült hazulról. Néhány napot egy remetelakban töltött, majd vonatra ült, ám az asztapovói pályaudvaron le kellett szállnia, mert rosszullét környékezte. Itt hunyt el, az állomásfőnök lakásán novemberben, tüdőgyulladásban.

Mirren viszi a prímet

Mégsem az írók – Tolsztoj vagy a személyi asszisztense, Bulgakov – viszik a prímet, hanem az asszony, az őt gazdag eszközökkel játszó Mirren. (Nem véletlen, hogy Golden Globe-jelölés után női főszereplőként Oscar-díjra is nevezték.) Plummer és McAvoy sem vall szégyent – utóbbi színész családi életére bizonyára jótékonyan hatott, hogy a szép Tolsztoj nagylányt, Szását felesége, Annie-Marie Duff formálta meg –, mint amiképp Giamatti is újabb bizonyítékát adta remek karakterformáló képességének.

A színészeit előtérbe tolva a film mindamellett képeskönyv benyomását kelti – ahhoz illő és mélységű megható (katartikus) momentumokkal –, nagyjából kielégítve azt az igényt, ami egy közepesen művelt (tengerentúli) nézőben Tolsztoj és az oroszok kapcsán élhet. A forgatókönyvíró-rendező nem él eléggé azzal a faramuci helyzettel, hogy a szép és nemes tolsztoji ideák éppenséggel az író szűkebb otthonában nem tudnak érvényre jutni. Az orosz lélekről, Tolsztoj írói és emberi attitűdjéről csupán felszínesen – ha úgy tetszik: az amerikai közönséget kielégítő toposzokban – beszél, minderről sokkal többet tudunk meg Andrej Tarkovszkij alkotásaiból (mondjuk: Andrej Rubljov, Nosztalgia). Sebastian Edschmid operatőr képei szépek és tetszetősök, de számunkra hangulataiban sokkal "oroszosabbak" Pavel Lebeshev felvételei Nyikita Mihalkov A szibériai borbély című filmjében.

Örülünk ellenben, hogy Hoffman a súlyos szavak mögött nem az ikonikus írót, prófétát, nagyságot igyekezett ábrázolni, hanem a magánembert. Jó érzékkel ennek "eszközéül" a feleségét választotta, illetve a viszonylagosan kívülálló titkárlegényt, mintegy ő hivatott a nézői kívülállást képviselni, és személyén keresztül a nézőket a történetbe vinni. Az átélhetőség élményét azonban Mirren adja meg, grandiózus alakítása igazán emlékezetes, mellette kevésbé fontos, hogy milyen fordulatok, események történnek a filmben.

Nem bonyolult, könnyen befogadható mozi az Aztán mindennek vége. Nem nagyfilm, de jó. Megfelelően elegyített humoros és (melo-) drámai pillanatai és különösen: első osztályú színészei miatt.

Kinek ajánljuk?
- Aki egy újabb Helen Mirren-remeklést akar látni.
- Aki kíváncsi egy nagy író magánéleti viszonyaira.
- Aki szereti az oroszországi témájú mozikat.

Kinek nem?
- Aki tömény izgalmakat és meglepő fordulatokat vár el egy filmtől.
- Akinek az orosz filmek dolgában Andrej Tarkovszkij a mérce.
- Tolsztoj rokonaiknak.

7/10