Meglepően egyszerű film Damjan Kozole filmje. Ahogy nézi az ember, leginkább az merül fel benne, hogy a forgatókönyvet asztal mögött írták, személyes tapasztalatokkal nem nagyon akartak mélyebbre ásni. Apránként sorolják fel a call-girl szakma buktatóit: mi van, ha túl sok Viagrát vesz be a kliens és megáll a szíve? Mi van, ha erőszakos stricik próbálják behálózni az egyébként amatőr Aleksandrát?
Apránként sorolják fel a call-girl szakma buktatóit: mi van, ha túl sok Viagrát vesz be a kliens és megáll a szíve? Mi van, ha ronda és erőszakos stricik próbálják behálózni az egyébként amatőr, egyetemistaként dolgozó Aleksandrát? És ehhez járul még a szintén nem túl bonyolult alaphelyzet: a prostitúcióból az új lakás/új élet részleteit törlesztené. Világos és átlátható szerkezet, világos és átlátható szimbólumok.
És mégis, egy idő után épp ez a földhözragadtság, a kisrealizmus az, ami elkezdi megemelni a filmet. Ahogy Aleksandra apja és barátai, az Elektroshock nevű kisvárosi zenekar egykori tagjai sörözve szidják a punkot, hiszen annak mindent elsöprő divatja lehetetlenítette el őket a talán sosem volt fénykorukban. Tohonya, melós emberek, akik már többet ábrándoznak a halálról, mint az életről, és egyetlen örömük, ha világító borsreszelőt kapnak a születésnapjukra. A proli megasztár névtelen jelöltjei.
Talán csak Tar Sándor tudott ilyen figurákat, jeleneteket felmutatni. De ugyanilyen sokatmondó az Aleksandrát játszó Nina Ivanisin sokféle szomorúsága: a lemondó, a kétségbeesett, az undorral kevert, a kitartó, a számító. Mert pontosan tudja, igazából csak akkor kelt segítőkész szánalmat az emberekben, ha súlyos betegséget talál ki magának vagy a családjának. A képzeletbeli tumor segít elrendezni azt, amit másképp nem nagyon lehet.
És ott van Ljubljana, amiről most nem tudunk meg sokat, ha csak azt nem, hogy folyton siető delegációk szirénái szaggatják a város nyugalmát. És azt, hogy az EU-tagsággal sok fontos ember és külföldi jár, akik miatt már érdemes angolul tanulnia Aleksandrának. Hiszen megfizetik. Van piaca. Ahány szirénázás, annyi lehetőség tehát. Talán csak a rendőrségi szál felesleges, nem is nagyon van hova kifutnia. És megint megtudjuk azt, amit a film nem nagyon erőltet ugyan, mégsem lehet elmenni mellette: férfiembernél¬ gusztustalanabb lényt még nem hordott hátán a föld. Talán egyedül Aleksandra apja (a nagyot alakító Peter Musevski) az egyetlen rendes fazon az egész országban. Belőle sem lesz már semmi, de becsületes naivságát, csóró esetlenségét sikerült megőriznie. Ő legalább morális értelemben nem lúzer, ahogy a többiek, így lehet biztos pontja Aleksandra lassan süllyedő életének. Egy finom és halk modern kori balladának.
A zárlat miatt pedig külön dicséret illeti meg az alkotókat. Zappa Bobby Brownját adja elő az Elektroshock olyan melankolikus kisvárosiasággal, olyan megkapó amatörizmussal, hogy az embernek sírni volna kedve. És sír is, hiszen ez az egyetlen menedék.
