Egy arc, egy lélek, egy sors hegy- és vízrajzi térképe - tán ez illenék leginkább a Cseh Tamás film című film címe mellé. Hozzátéve, hogy sajátos intimitása van annak, ahogy ezt az egyéniségatlaszt lapozgathatjuk. Épp attól, hogy elsősorban Cseh Tamás - jobb híján, mondjuk azt - vallomása az iránytű ahhoz, hogy mikor melyik tájra lépünk. A fiatal Fonyó Gergelyt rendezőként láthatóan nem izgatták nagyon a klasszikus portréfilm ilyen-olyan szabályai, egyetlen dolog izgatta: az az ember, aki dalaival, előadásmódjával nem egyszerűen nemzedékeket hódított meg, hanem nemzedékeknek teremtett dalsorokban, dallamokban idézhető alapélményt. Ha filmjében történetesen a zeneszerzői-előadói pálya egy útelágazásához ért, nem csak az ismeretlent igyekezett felkutatni, hanem arra indult, ahonnan egy újabb, tágabb kilátást remélt az addig már megismert tájra is. Hagyta működni a maga törvényei szerint azt a különös emberi tájat, amelyet úgy hívunk: Cseh Tamás. Ha kellett, ott voltak kéznél Bereményi Géza emlékei a dalok együtt teremtett világáról; és ehhez megkapjuk a friss apai minőségében látható írót is, ami külön bájt kölcsönöz a vele készült felvételeknek. Ha kellett, egy vasúti étkezőkocsi laza párbeszédét lesi el a dokumentumkamerává tapintatosodó felvevő, egy borospohár borulását is akár, hogy ne zavarja a lengyelországi emlékek előbukkanását. Ugyanígy, magától értetődő természetességgel kapnak helyet a játékfilmidőnyi Cseh Tamás-portréban a mai zenésztársak, a családtagok, archív felvételekről az egykori nagy sikerek, hozzájuk a mai gondolatok és újra a dalok, a dalok. Mindezzel örömteli együttlét a film.
