Meg kell szabadulnunk az előítéletektől. Magam sosem hittem volna, hogy az egyik legfinomabb film, amit valaha látok, a reiszolás körül forog majd, mi több, arra épül. Pedig hát miért ne lehetne így? És így is van. Nem kell ahhoz emelkedett téma, hogy emelkedett legyen egy műalkotás.
Beszélő cím az Irina Palm, noha csak angolul az: a palm tenyeret jelent. Ez a művészneve egy tenyerestalpas, sótlan külsejű, fáradt, kopott, elnyűtt, középkorú londoni asszonynak, Maggie-nek. Érdes a tenyere, karcos a bőre, vastagak az ujjai. Vastag az élete is: megszakadt terhesség, 17 év várakozás gyermekre, özvegység, majd halálosan beteg unoka, akinek életmentő műtéte egy másik földrészen lehetséges csupán. Tehetetlen az apa, ellenséges a meny-anya, sápadtra fogyott a kórházi ágyon csövek alól kirévedő kisfiú. "Mindent megtennék érted, a fiamért, az unokámért", mondjuk annyiszor egy életen át. Az életemet adnám érte. A vesémet odaadom, a csontvelőmet, a véremet. De ki adná a tenyerét? Azt az érdeset, karcosat, kopottat, elnyűttet és középkorút? Maggie megteszi.
A Soho Sexy Worldje csak egyike az ott egymást érő szexparadicsomoknak, kócerájoknak, lebujoknak. Van ebben bár, sztiptíz, szexbolt, meg két fülke, faoldalába vésett lyukkal. A fal egyik oldalán kapaszkodó, ezt ragadja meg a férfi. A másikon szék, asztal, mint a wc-s néniké, ott ül a nő, aki a lyukon átdugott egészen más valamit ragadja meg. Innen indul a történet és ahová elér, az egy leheletfinom késői szerelem, ami a férfihímtagok erdejében virágzik ki, egy igazán emberi anya-fia történet, egy tanulságos anyós-meny mese, egy megragadó nagyanya-unoka szerelem és egy egészen eredeti módon megrajzolt önfeláldozás.
Sam Garbarski rendező mértéktartóan kezelte Philippe Blasband és a saját forgatókönyvét, elkerülte az érzelgősség és közönségesség fenyegető csapdáit. Kiválóan ábrázol jellemeket, kicsinyeseket és nagystílűeket, kis- és nagyívűeket. Kiemeli az agyonkoptatott témákat, az áruvá vált szexet és testet, a haldokló gyereket, a pletykás falusi nőket, a házasságtörő férjeket és barátnőket, az élvhajhász férfiakat, a pénzt hajtó üzletembereket és az embert lealjasító nagyvárost minden közhelyes és már százszor megunt keretből és módból. Elemeli a mocsokból, noha lent tapicskol a történet a mélyben, a legközönségesebb mindennapokban, ám egyetlen percre sem közönséges. És nemcsak azért nem, mert nem látjuk, egyetlen pillanatra sem, ki mit hova dug, ki mit dörzsöl, hanem mert finom és humánus a képi és szellemi megközelítés, diszkrét a humor és irónia, szellemesek és megint csak mértéktartóak a dialógusok.
Mértéktartó ebben a filmben minden, a fényképezéstől a vágásig és a pompás színészi alakításokig. Nagyszerű a címszerepben Marianne Faithfull, aki még csak meg sem szépül a szemünk előtt, mégis azt teszi: nagylelkű és nemes ember ez a péniszkönyöktől szenvedő, rendületlenül reiszoló nagymama. A színésznő finoman oldja meg a kényes helyzeteket, visszafogottan kezeli a legdurvább szituációkat, csöndes iróniával, átélt, de ugyancsak mértéktartó érzelmekkel játszik. Nagyszerű Miki Manojlovic, a szexbár Maggie-hez hasonlóan érdes tulaja, pompás és hiteles a Maggiet-t betanító magányos, Londonba szakadt magyar anya, Gryllus Dorka. Helyén van minden szereplő és minden képkocka ebben a filmben. Finom nő Tenyeres Irina. Szép és emberi film az Irina Palm.