A pizzás

Feltámadni látszik a magyar film. Ez persze még korántsem jelenti azt, hogy a mozikból hazánk mozgóképei lassacskán kezdenék kiszorítani a hollywoodi álomgyár alkotásait, ám az egyre szembetűnőbb, hogy manapság időről-időre felbukkannak ígéretesnek tűnő hazai filmek még a multiplexekben is. Ilyen mű "A pizzás" is. Kis képzavarral élve valódi popcorn-mozi, amelyben érzékeinket egyszerre bombázza a felfokozott látványvilág, dübörög a zene, jók a dumák, és valahogy minden nagyon hype meg trendy.

A film maga tizenkét pizza-kiszállítás epizódjából tevődik össze, követve ezzel is az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő epizódfilmek stílusát. Eszmeiségében leginkább a "Négy szoba" című, Tarantino-féle bohóckodáshoz hasonlítható, ahol egy szálloda londinere volt az összekötő kapocs az egymástól látszólag teljesen különálló történetféleségek között. A szóban forgó pizzásfiú is ilyen "kapocs". Ő a mindennapok kis hőse, akivel az átlagnéző talán első pillantásra azonosulni tud. Ő köti össze azt a tizenkét eseménysort, amelyekbe mindig a legrosszabbkor csöppen bele egy-egy kajaadag kiszállításakor, ugyanakkor az ő karaktere vezeti át a való világból másfél órára kiszakadó nézőket a film sosem volt fantáziavilágába.

Kicsit groteszk figura ő, aki megtestesíti, hogy milyen is lenne a mocskosszájú Ford Fairlane, ha magyarnak született volna. 68-as Mustanggal tép végig az utakon, hogy közben a nevesincs világ olyan névtelen, ámde annál groteszkebb figuráival találkozzon, mint például a Mester, Pontos úr, Pléhboy vagy esetleg a kutyás hölgy.
S bár nagyon jó beszólásokban nem szűkölködik a film, a vége főcím lefutását követően egy kicsit keserédes szájízzel kelünk fel a székből.

Mert ugye annak örülünk, hogy magyar; bíztató, hogy vannak még lelkes fiatal filmesek itthon is; sőt a Neo meg a Nyers számai is jól szólnak Dolby-ban, de sajnos egy valóban jó film elkészítéséhez ez még mindig nem elég. A legzavaróbb talán az a stíluskeveredés, amely a film minden egyes kockájából árad. A szöveg és a dumák magyarok, a képek viszont abszolút amerikanizáltak, a videoclipszerű vágás pedig magát a filmnyelvet vágja tönkre helyenként. Így aztán a végeredmény pontosan olyan, mint egy itthoni gyorsétkezde. Megvan a licensz, de a részletek mégsem akarnak stimmelni. Szóval nagyon gyors, pörgős, igazi nyári meg hawaii, de remélhetőleg a Balogh György vezette kreatív csoport következő filmje a szívhez is legalább annyira szól majd, mint ahogy ez a mostani a szemekhez.