Már a címben Provence-szal kampányolni fél ház. Ehhez jön még a fűszeresben rejlő kisvárosi jovialitás, és a hátsó sorok is kezdenek megtelni. A bor, mámor, boldogság Bermuda-háromszögben elveszni vágyók némi csalódással vehetik tudomásul, hogy a falusias levegő ezúttal nem az ismerős sztárorcákat pirosítja, hanem a francia színjátszás bizonyításvágytól fűtött, de Pest s Buda lankáin eleddig kevéssé ismert arcait. A bukolika sem úgy tombol, mint ahogy azt a messziről jött ember mozijában megszokhattuk: visszafogottabbak a naplementék, és a helybéliek fogsora sem oly makulátlan, mint amikor a Royal Shakespeare Companyból importált parasztok bölcselkednek a szélesvásznú szántón. A realizmus pecsétjét mégsem sietnénk rásütni a mi fűszeresünkre. Bár nagyon is dicséretes, hogy e jó szándékú, a mozgóárusok nemes hagyományát folytató elbeszélésben a vásárlóerőt csupa hamisítatlan falusi arc alakítja (tán itt térül meg a rendező, Éric Guirado dokumentarista előképzettsége), az eladói oldalon azonban, a sajtok és szalámik közt az elnyűtt generációs vita, egy apa-fiú konfliktus van kibontakozóban. A zord atyai szó ütközik meg sokadszorra a gyökereit megtagadó fiú haragjával, de egy hirtelen betegség következményei (a tékozló fiú veszi át a kerekes közért vezetését) és a romlatlan levegő sokat tesznek a viszályok rendezéséért. Guirado a jó tanuló előzékenységével mondja fel a létező provence-ializmus leckéjét, bár van abban azért némi csalafintaság is, ha valaki kisközértet prédikál, de szíve közben a kaviárhoz húz.
