zene: Jerry Goldsmith
   vezényel: Jerry Goldsmith, Paul Salamunovich
   kiadás éve: 2002
   kiadó: Elektra
   játékidő: 49:30

     27 000 nukleáris töltet. Egy eltűnt. - állt egykoron "A rettegés arénája" plakátján, mely szlogent akár még frappánsnak is nevezhetnénk, hiszen amellett, hogy tömören összefoglalja a történet lényegét, azok számára is csalogatónak tűnhet, akik nem kimondottan Tom Clancy- vagy Jack Ryan-rajongók, ám akkoriban inkább a merész jelző illett rá, mivel ez az amerikaiak fenyegetettségéről szóló film egy igen érdekes időszakban, 9/11 után próbálta moziba invitálni a közönséget. A forgatási munkálatok 2001 nyarán fejeződtek be, és a szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadás okán az alkotók amellett, hogy egy évet toltak a bemutatón, számos változtatás mellett többek között a terroristák származásán is módosítottak, mivel nem tudták, hogyan reagálnának a nézők egy olyan filmre, ahol az elkövetők arabok. Többek között ezek miatt mutat e produkció csupán alapjaiban hasonlóságot Clancy regényével, melyet az előző három adaptáció, a "Vadászat a Vörös októberre", a "Férfias játékok", valamint a "Végveszélyben" során, szintén változtatások tömkelegén megedződött író viccesen így kommentált: "A könyv szerzőjét figyelmen kívül hagyták".
     A direktori posztra a Paramount az előző két Ryan-kalandot vászonra vivő Philip Noyce-ot akarta megnyerni, aki első körben igent is mondott, ám végül mégis visszadobta a projektet, s hozzá hasonló lépésre szánta el magát Harrison Ford is, így nemcsak új rendező, hanem új színész után is kellett néznie Mace Neufeld producernek. Míg direktornak Phil Alden Robinsont, főszereplőnek Ben Afflecket sikerült szerződtetniük, akivel kapcsolatban Clancy úgy nyilatkozott, hogy számára ő vált az eddigi leghitelesebb Ryanné. Ezen dicséret minden bizonnyal fontos lehetett az alkotók számára, általánosságban véve ugyanis nem igazán érte dicséret a filmet: míg a regény rajongói lehúzták, az átlag néző sem vélte erős közepesnél jobbra, így mai napig ez a leggyengébb adaptáció ebben a sorban - igaz, csupán egy hajszállal marad le a 2014-es "Jack Ryan: Árnyékügynökség"-től, ahol a címszereplőt Chris Pine formálta meg.

     Robinson a "Baseball álmok", valamint a "Komputerkémek" révén korábban már dolgozott együtt James Hornerrel, s e tény, valamint a komponista előző Ryan-filmeknél betöltött szerepe ismeretében kézenfekvő lett volna azon döntés, melynek eredményeként újfent ő gondoskodott volna a muzsikáról, a direktor azonban másként határozott - illetve egyes hírek szerint kénytelen volt más után nézni, mivel Horner sem kívánt többet e szériában részt venni. "Mindig is szerettem volna együtt dolgozni Jerry Goldsmithszel, hiszen ki nem, és amikor láttuk, hogy összeegyeztethetők az időpontok, éltem a lehetőséggel" - nyilatkozta a rendező, aki Fred Schepisi révén találkozott először a komponistával a "Mr. Baseball" zenei felvételei során. Mielőtt Goldsmitht bevonták volna a munkálatokba, a rendező temp zenék alkalmazásával igyekezett meghatározni, milyen jellegű muzsikát képzelt el filmjéhez. "Valami eltérőt kerestem a szokásos akciózenékhez képest. Érzelmeset, ironikusat, ugyanakkor elvárás volt, hogy amikor szükség van rá, legyen folyamatosan feszült és lüktető" - írta körül elképzeléseit a veterán szerző számára, akivel először úgy nézette meg a filmet, hogy az tartalmazta a Neil Travis vágó által beillesztett temp zenéket. Ezt követően Goldsmith nekilátott a munkának - az ehhez kapott tekercsek azonban már nem rendelkeztek zenei hangsávval -, s folyamatosan egyeztetett Robinsonnal úgy, hogy első lépésként szintetizátoros demókat készített, s csak azok jóváhagyását követően folytatta tovább a dolgát. "Néha tettem egy-két megjegyzést, de többnyire az ő elképzeléseinek engedtem teret" - emlékezett vissza később a direktor.

     Clancy kötetével ellentétben a terrortámadást itt nem muszlim szélsőségesek, hanem neonácik tervelték ki, a filmzene azonban inkább az előbbiek jelenlétét sugallja a gonoszok ténykedéseit alátámasztó tételeivel, illetve témáival, mintsem utóbbiakat. Goldsmith timpanik, csörgők, kongák és oud bevonásával jelenítette meg a Superbowl idején a baltimore-i stadiont nukleáris csapással fenyegető társaságot, s e hangszerek baljóslatú, mély vonós-, illetve rezesszólamokkal, valamint kórussal lettek színesítve, az így létrejött atmoszféra pedig a "The Bomb", a "The Deal", valamint a "His Name Is Olson" című tételekben kerül leginkább előtérbe. Ebből a szempontból tehát a komponista műve inkább a bestselleríró elképzeléseivel rokonítható, mintsem annak hollywoodi változatával.
     Az aláfestés igazi jellegzetessége, hogy egy olyan főtémát kapott, melynek dallamsora egyúttal betétdalalappá is vált. Az "If We Could Remember" megszületésének ötlete Goldsmithhez, a popváltozaté pedig hangszerelőjéhez, Mark McKenzie-hez fűződik, akik nem mellesleg így kívántak tisztelegni a szeptemberi merénylet áldozatai előtt - a szerző korábban hasonló gesztust gyakorolt "Az utolsó erőd" esetében is, ám ezúttal egy teljesen más megközelítésről volt szó. A rendező és a stúdió egyaránt rábólintott az elképzelésre, s az énekesnői posztra sikerült megnyerniük a Grammy-díjas Yolanda Adamset is, akihez a stáblista alatt felcsendülő verzió köthető. A score-részekben hallható, angolról latinra fordított változathoz azonban a Los Angeles-i Opera kötelékébe tartozó Shana Blake Hillt szerződtették, aki a "The Mission"-ben kórussal kiegészülve varázsolta még mélyebbé, érzelmessé a produkció vezérmotívumát, amelynek tisztán szimfonikus verziója az albumvégi "The Same Air"-ben hallható.
     A többnyire sejtelmes, Goldsmithtől rutingyakorlatnak számító, thrilleres trackeket (mint a "Changes", a "Snap Count", a "Deserted Lab", valamint a "How Close?") nemcsak az imént említett kétféle főtéma, illetve hangzásvilág dobja fel, hanem a "Clear the Stadium"-ra keresztelt, rendkívül dinamikus akciótétel is (ez alapként szolgál a későbbi "Real Time"-hoz), melyet a "The Mission" mellett a score legértékesebb darabjaként tartok számon, ugyanis ezek esetében mutatkozik meg leginkább a Todd-AO Scoring Stage-en egykoron felállt zenekar ereje.

     "A rettegés arénája" aláfestése a komponista utolsó munkái közé tartozik, és mivel az elmúlt évtizedekben rá jellemző akcióthrilleres megoldások szinte teljes tárházát felvonultatja benne, egy ízig-vérig Goldsmith-műről beszélhetünk. "Nem mondom, hogy Phil mindenre rábólintott, amit elképzeltem, de tudtam, hogy nincs rajtam nyomás. Tiszteltük egymást" - emlékezett vissza Jerry Goldsmith a Robinsonnal való első és sajnálatos módon egyben utolsó kollaborációjára. Aki pedig az Elektra gondozásában megjelentnél hosszabban kívánja élvezni a szerző munkáját, az a nemrégiben limitált példányszámban piacra került La-La Land-féle korong révén teheti meg mindezt, amely fél órával hosszabb játékidővel, és több akciótrack felvonultatásával bír.