Két évvel a svéd adaptáció után itt van Stieg Larsson sikerkönyvének hollywoodi változata, az elkövető pedig a sötétség hercege, David Fincher, aki szépen levezényelte a show-t, kicsit saját stílusához igazította az alapanyagot, de igazán nem győzött meg minket arról, hogy erre mindenképp szükségünk volt.
Valahogy így mondja a náciságát még ha nem is büszkén, de vállaló öreg fószer a filmben: "Rejtsem el a múltat? Én vagyok az egyetlen egyenes ember itt." "Mármint a családban?" – kérdezi Blomkvist. "Nem, Svédországban." Ez a kis szóváltás szépen modellezi mindazt, ami miatt ennyire sikeres lett a skandináv krimi az utóbbi években. A globális felmelegedéssel párhuzamban ugyanis a múltat befagyasztó hó alól szépen kiolvadt néhány súlyos titok, és felszínre kerültek az északiak hideg távolságtartása mögött rejtőző indulatok, frusztrációk. Stieg Larsson Millennium-trilógiájában legalább is egy családon belül mutatja be a nyugtalanító állapotokat, és bár nem feltétlenül kell máris nagy következtetéseket levonni, sajnos nemrég épp a valóság szolgált indokkal (az indok neve Anders Behring Breivik) arra, hogy valami tényleg bűzlik Dániában, azaz inkább tágabb értelmben Skandináviában. És ha Európában akció van, akkor Hollywood is ránk veti vigyázó tekintetét, és hazavisz néhány "szuvenírt" az öreg kontinens merészebb és szikárabb alkotásaiból.
Tomas Alfredson Engedj be! című kiváló filmjének sápadtabb álomgyári remake-jére mindössze két évet kellett várni, és ismét itt egy korrekt svéd darab, aminek két esztendővel később az amerikai kiadását fogadhatjuk. Az utóbbi esetben azonban nem az az első gondolatunk, hogy a profitra éhes producerek áskálódása lehet a háttérben, mivel a bestsellerben minden megvan, ami miatt azonnal beindult David Fincher borongós fantáziája. A történet ugyanis rideg, világképe nagyon sötét, a rendező életművében leginkább a Zodiákusra hasonlít, ami ugyan nem a legjobb Finch-mozi, de emberünk sosem rendezett igazán rossz filmet.
A friss adaptációt persze túlzás lenne kiemelkedőnek nevezni, mert a legtöbb érdemét az izgalmas regénynek köszönheti, plusz Niels Arden Oplev 2009-es rendezése láttán sem panaszkodtunk. Ha valamiben erősebb az amerikai interpretációja, az a karakteresség. A befejezés például sokkal kilátástalanabb (ahogy a könyvben is) mivel a világ romlottságára radikálisan reagáló hacker-lány első és egyetlen kinyílásának kudarcát láthatjuk, vagyis a célorientált hős bukását, ez pedig korábban is előjött a rendezőnél (Hetedik), ahogy a bosszú fetisizálása is. A férfi főhős is vereséget szenved, hiszen az erkölcsi prédikációt tartó szadista gyilkostól nem tanulja meg azt a leckét, hogy az udvariasság és társadalmi szokások betartásából adódó gyengeség a vesztét okozhatja, márpedig pontosan ezt csinálja akkor is, amikor inkább visszatér a kiszámítható kapcsolatába, ahelyett hogy a számkivetett különc mellett maradna. Az is örvendetes, hogy Finchernek minimális humort is sikerült a történetbe csempészni, a külső és belső táj összemosása remekül sikerült (még az eredetinél is fagyosabb az aktuális darab), a pince- és erőszakjelenet pedig van olyan nyomasztó, mint legutóbb. A legmarkánsabb különbség az írott alapanyaghoz képest, hogy a rejtély megoldása itt egy agyafúrtabb ötlet köré szerveződik, és az is okos csavar volt, hogy behozták a sztoriba Blomkvist vallásos lányát, aki az előző változatból kimaradt.
Bár látszólag Mikael Blomkvist a történet központi karaktere, az igazi főhős – ahogy a cím is jelzi – Lisbeth Salander, akit kiválóan alakít Rooney Mara. A szerepre rengeteg neves színésznő jelentkezett (Carey Mulligan, Kristen Stewart, Natalie Portman, Scarlett Johansson, Jennifer Lawrence), végül annál a Maránál maradt a labda, aki már a Social Network – A közösségi háló nyitójelenetében is bizonyított. A lány nagyon vagány (a jövőben nyilván jobbnál jobb szerepeket kap), mégis képes megadni a karakter érzelmi mélységét, ellentétben Daniel Craiggel, aki eléggé egydimenziós. A kínzás viszont kiválóan áll neki – ezt a Casino Royale óta tudjuk.
A zenéről ezúttal is Trent Reznor és Atticus Ross gondoskodott, akik a Social Networkben mutatkoztak be score-szerzőkként, industrialból hűvös ambientté szelídített kiváló trackjeik pedig annyira passzoltak a zeitgeistot pont a maga távolságtartásával megfogó mozgóképhez, hogy nem is csodálkoztunk az újabb együttműködésen. Ha már a zenénél tartunk, épp a Nine Ninch Nails-alapító Reznor ajánlotta, hogy a Fincher klipes múltját idéző remekbeszabott főcím alatt inkább egy dal szerepeljen, a választás pedig a Led Zeppelin Immigrant Songjának átiratára esett, ami betyárosan megadja a kezdőlökést.
A tetovált lány abszolút korrekt film, a 150 perc nem tűnik sem rövidebbnek, sem hosszabbnak, mint amennyi, a történetet pedig inkább sajátjává tette az alkotó, ahelyett hogy hozzáadott volna. Mivel sokan már rég túlestek a regény kiolvasásán és a trilógia megtekintésén, ezért unalmasabbnak találják majd, de az Egyesült Államokban pár szem minden bizonnyal kikerekedik majd. A pletykák szerint folytatás is lesz. Hát ők tudják...
