Szomorú, de pozitív üzenettel bíró mű, mondják el a film vetítése előtt. Az élet győzelméről szól, teszik hozzá, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni. Csak előtte még végig kell nézni, ahogyan sorozatban veszít, és vele áll vesztésre az emberség meg a méltóság is. Hogyan esik el a humánum minden bástyája, hogy végül egy megmaradjon.
Agnieszka Holland filmje ugyanis a lvovi gettó pusztulásáról szól, illetve maroknyi ember megmeneküléséről, akik a város alatti csatornahálózatban húzták meg magukat. A rendezőnő nem is nagyon kertel, egyből az emberi nyomorúság közepébe irányítja a kameráját. A szenvedés és élvezet epicentrumába, hiszen egyszerre látunk fakordéban elszállított holttesteket és szeretkezést, ezzel le is verve a fontosabb cölöpöket. Ám a film nem a két véglet közötti szürke zónát járja be, hanem megmarad a sötét, talán túlzottan sötét színeknél. És ezt nemcsak arra értem, hogy a játékidő tetemes része a csatornában, vaksötétben telik, hanem arra, hogy úgy, olyan irányítatlanul és nyersen zúdul ránk a szenvedés, hogy egy idő után eltompul bennünk a döbbenet. Elvész a katarzis ereje, hiszen a halál itt nem dráma, hanem napi rutin. Mintha Holland egy gettóban bekövetkezhető halál minden egyes fajtáját be akarná mutatni, hogy filmje hiteles és átütő legyen. Pedig egy halál éppolyan hiteles és megrázó lehet, mint száz.
S talán épp ezen sötét színek felfestése miatt nem marad idő és hely az apróságokra. Például jobban szeretnénk érteni, hogy menekülés közben miért szakad ketté egy család, a hivatalos indok ugyanis túl egyszerűnek tűnik (a férj látványosan félrelép a gettóban, és inkább a szeretőjével menekül), vagy hogy egy elkényeztetett lány miért szökik meg a csatornából. Miért választja a bűzös menedék helyett a biztos halált, hiszen eddig úgy tudtuk, hogy az életösztön mindennél erősebb, most viszont kiderül, hogy a halálnak is lehet minősége. Nem mindegy, hogy úszó fekália között következik be, vagy odafönt, a napfényes koncentrációs táborban. Szóval ezeket az apró emberi drámákat és választásokat szeretnénk jobban érteni, többnek látni puszta hisztériánál, ám Holland többször is a látványra koncentrál. Megelégszik azzal, hogy mindent megmutathat, a csatornában úszó holttesteket, a kivégzések brutális logikáját, és kevésbé figyel arra, amit csak közvetve mutathatna meg. Pedig legtöbbször a láthatatlan részletek vezetnek el az emberi aljasság bugyraiba: valaki azért jelenti fel a város alatt bujkálókat, mert égett hagyma szagát érzi a konyhájában. Ez gyűrűzik fel a csatornából. S az elfogott zsidókért az ukránokkal, lengyelekkel, németekkel vegyes Lvovban szép fejpénz jár.
Persze a látvány itt alig megkerülhető. A csatorna, az itt berendezkedő élet valósága annyira nyomasztó, hogy amikor végre felmerészkedik a kamera a salétromos, szuroksötéten csillogó falak közül, akkor a néző is levegőt vesz. Mert a bűz, a patkányok folytonos motozása, a szenny valósággal átcsap a vásznon.
A csatornabéli látvány mellett jól építi fel a film, a főszereplő Socha (Robert Wieckiewicz meggyőző alakítása) jellemváltozását is. A szennyvízmunkást előbb fosztogatóként látjuk, majd a kínálkozó helyzetet kihasználó nyerészkedőnek, hogy végül a saját családjánál is fontosabbnak érezze a csatornába szorult emberek sorsát. A hrabali záróképek feloldozást sugalló jelenete után (pálinkával és tortával várja a felszabadult városban a föld alól hunyorogva előmászó zsidókat) viszont nagyot csattan a Socha sorsát eláruló felirat, amely talán az egész film drámaiságát sűríti össze. A háború után nem sokkal bekövetkező fatális tragédia után (a lányát elsodorta egy orosz tank, s amikor ezt szóvá tette, lelőtték), a temetésen mondja valaki: Ez Isten büntetése volt, amiért segített a zsidókon.
Talán a film erénye vagy épp gyengéje az, hogy ez a mondat ütött leginkább szíven. Pedig A város alatt amúgy is térdig gázol a sötétségben.
