Anna Gavaldával három éve a Ludwig Múzeum felolvasóestjén is összefuthatott az ember, de azoknak, akiknek kizárólag filmekből áll a világ, csak most esett le, hogy echte hírességet szalasztottak el, ha nem voltak jelen az eseményen. A népszerű írónő nálunk is megjelent regényéből Claude Berri, a papa mozijával többször is jó okkal hírbe hozott, veterán filmszakember készített könnyed csuklójú, ízléses feldolgozást. Nem a lélek sötét bugyraiban kutakodunk, pedig éppenséggel lenne miben, ha valóban kíváncsiak lennénk, mitől olyan szomorkásak a vásznon megforduló ifjak: a csont-bőr - egyesek szerint anorexiás - takarítónő, a lánynak rendelt morózus szakács és az arisztokrata származását egy utazó étkészletben őrző, csetlő-botló harmadik. Ez a film azonban nem az a film, ahol sokat időzhetünk a gyerekkori traumáknál. Ilyenek is vannak persze, hiszen az árnyalt lélekábrázolásra mindkét verzió, a regény és a filmváltozat is jogot formál, de azért egyik sem viszi túlzásba a mélyrehatást. Egy pehelysúlyú éjszakai kibeszélés, ahol a kezdetben még távolságot tartó feleket egymás karjaiban éri a jó levegőjű, vidéki reggel, olyan nyilvánvaló romantikus vágykép (annak viszont kifejezetten ízléses - ehhez azért kell egy Berri), hogy az ilyesféle jeleneteken nem is nagyon ildomos számon kérni a valóságot. A Párizsban és a város csatolt részeiben játszódó darabokban a valóság amúgy is nagyon viszonylagos dolog, s még ha tétje is lenne a drámázásnak (amije most neki nem nagyon van), néha egy kávézó is elég, persze abból az üvegházas, kiülős fajtából, hogy az ember látását elhomályosítsák a műfajtól idegen turistanosztalgiák. Az utóbbi időkben egyébként a londoniak jeleskedtek inkább a romantikus városfilmek terén, úgyhogy egyáltalán nem ártott az igyekezet, Berri azonban - nyilván az életszerűség vagy épp a regényhűség miatt - inkább a lassan építkező szimpátiákra, mintsem a kényszerű lakótársak közti megannyi humorforrásra építkezett. Nagyon nem hibáztathatjuk érte, mert ha néha a kelleténél ráérősebb is a tempó, máskor pedig szappanoperába lóg a lábunk, mégiscsak filmszerű alkotás született, és az ilyet mostanában különösen tanácsos nagy becsben tartani.
