Egy film, amelynek nem mozifilmnek kellene lennie, hanem tv-filmnek. Egy film, amelynek leginkább DVD-n kellene eljutnia mindenkihez. Egy film, amelyet alig kísért némi érdeklődés a Filmszemlén, mert nem is oda való. Egy szívet melengető, szívszorító film.
Nem állítom, hogy várakozásaimban nem néztem volna meg szívesebben egy másféle Halász Judit-Rózsa János filmet - olyat, amilyeneket 20-30 éve láthattunk e párossal -, mint egy rajzfilm-koncertfilm egyveleget, egy mementófilmet mindazért, amit Halász Judit tett magyar gyermekek generációiért. Értem is. Nem állítom, hogy a Szemle filmtermését előzetesen végigböngészve egy fillért is tettem volna arra, hogy ezt fogom szinte végigkönnyezni. Minden feltevésemben és várakozásomban csalódtam.
Koncertfilmet látunk, napjainkban készült 5-6 élő koncertből összevágottat, nagyon kevés, villanásnyi archívval. Halász Jutkát látjuk, halljuk és arcokat a nézőtérről, pár privát snittet a készülődésből, utazásból, keverőszobából, néhány percnyi animációt, rajzfigurákat a leendő gyereknézők kedvéért. Ennyi. De mindez szívet melengető varázslattá áll össze Halász Jutka személyisége nyomán, Rózsa János vezetésével, Ragályi Elemér kamerájával és Lemhényi Réka mesteri vágásaival.
Hogy miért hosszabb kicsit a kelleténél, mondjuk 50-60 percnél? Mert csak 70 perc fölött fogadják be mozifilmnek. Miért mozifilm, amikor a tévékben lenne a helye? Mert nekik nem kell ilyesmi, egyórás gyerekműsor. Hogy miért nem jut el DVD-n a közönséghez? Mert noha kiadták, nem kapható. Itt sem, a Szemlén. Hogy miért kevés benne az archív? Mert a Magyar Televízió aranyárban adja régi felvételeit.
Így tehát elkészült egy nem moziba való remek DVD, amely várhatóan itt és most, ezen a Szemlén semmilyen sikert nem fog aratni, de legalább megvan. Legalább marad valami Halász Judit több évtizedes szeretetmissziójáról az utókornak is akkorra, amikor ő már nem lesz.
Mások is próbálkoztak megzenésített versekkel, mások is énekeltek gyerekeknek, egyikből sem lett jelenség, legenda, kultusz, mint belőle. Kellett ehhez odaadása, töretlen lendülete évtizedeken át, megragadó bája, humánuma, kedvessége, amivel szereti a gyerekeket, de nem kezeli le őket. Nem lehajol hozzájuk, köztük van, egy velük, érti és tanítja őket. Sokan segítették őt ebben, nem sorolom fel az ismert szerzőket. Mindannyian dúdoljuk a dallamokat, legyünk bár már nem gyerekek, hanem szülők, nagyszülők. Lemezek garmadája készült, koncertfelvételek is maradtak. Most mindezt összefonták az alkotók, hogy mementót állítsanak egy színész-énekesnek, sok jóakaratnak és több évtizede felfénylő gyermekmosolyoknak.
A Csiribirinek filmként a legnagyobb értéke a portréközvetítés. Arcok a közönségből. És nem is annyira a gyermekeké, mint a szülőké, nagyszülőké, akik ugyanúgy elkönnyezték magukat már az első percben, mint én. Mert eszükbe jut a múló idő, hogy valaha még nem gyerekkel ültek ott, hanem mamával, papával, mert múlnak az évek, felnövünk, megöregszünk, de a dal örök, Halászjutka velünk van, és arra tanít minket, hogy legalább egy-egy órára kapaszkodjunk össze a családban, sírjunk, nevessünk és főleg szeressük egymást. Mert a szeretet fogyni látszik.
