Mindenütt jó (1999)

Vannak nők, akiknek mindenütt jó, ilyen Adele (Susan Sarandon) is, aki imádja az életet. Egy napon lányával, a tizennégy éves Anne-nel (Natalie Portman) Beverly Hillsbe indul. Meg van győződve arról, hogy a boldogság várja, és lányának jobb jövőt is tud biztosítani. Anne viszont már saját maga szeretne dönteni a sorsáról. Bosszantja anyja felelőtlensége, ahogy a pénzzel bánik, sajnálja otthon maradt barátait, aggasztja a sok kifizetetlen villanyszámla, ezért szökésre készül. Anya és lánya gyűlöli egymást, legalábbis ebben a pillanatban. Bár ritkán emlegetik Wayne Wang filmjét klasszikusként, mégis az egyik legjobb darab az anya-lánya témában, elsősorban Sarandonnak és Portmannak köszönhetően.

Gyönyörű lányok (1996)

Lássuk be, ezt a történetet a kisvárosba hazatérő, ott egymásra és önmagukra találó gyerekkori barátokról már elég sokszor láttuk, és a legtöbb ilyen sztori egy jó nagy adag kliségyűjtemény, de ezt a filmet nem is a sztorija, hanem a karakterei és a hangulata miatt szeretjük. És érdekes módon kicsit olyan, mintha a Natalie Portman által képviselt szál – ő a túl kíváncsi, túlérett 13 éves szomszédlány, aki összebarátkozik Timothy Hutton karakterével -, amolyan film lenne a filmen belül, hiszen akár ki is hagyhatták volna, nem szerves része a sztorinak, viszont messze ez a legélvezhetőbb része az egésznek, hiába van a főszereplők között Matt Dillon, Noah Emmerich és Uma Thurman.

Hideghegy (2003)

Anthony Minghella valóban epikus drámája az amerikai polgárháború végnapjairól rengeteg izgalmas szereplőt és hasonlóan sok nagyszerű színészt sorakoztat fel, és vannak közöttük olyanok, akik csak néhány percet kapnak, mégis ellopják a show-t a főszereplők elől. Ilyen a Natalie Portman által játszott fiatal özvegy, Sara is, akinél a hazafelé tartó Inman (Jude Law) egy éjszakára meghúzza magát. A lány annyira szívszaggatóan magányos, hogy együtt, egymás karjaiban töltik ezt az éjszakát, és bár semmi sem történik köztük, nyilvánvalóan történhetne, de nem ez a fontos, hanem az, hogy erre a pár pillanatra rendkívül szoros kötelék alakul ki köztük, amit tovább erősít az, amikor másnap reggel három jenki katona tör rájuk - az egyik a legszelídebb, az akkor még ismeretlen Cillian Murphy -, és együtt védik meg magukat.

Közelebb (2004)

Portman első Oscar-jelölését Mike Nichols túlfűtött drámájában érdemelte ki. A Patrick Marber díjnyertes színdarabja alapján készült film középpontjában két pár áll - Dan (Jude Law) és Alice (Portman), illetve Anna (Julia Roberts) és Larry (Clive Owen) - akik kapcsolata egyre bonyolultabbá válik, amikor véletlenül találkoznak egymással az évek során. Szinte minden karakter önző és nárcisztikus, pont hibáik miatt lesznek egymással szemben is sebezhetők. Bár csupa veterán színész és nála sokkal nagyobb név veszi körül, Portman folyton változó karaktere – Alice úgy váltogatja a szexualitását, mint a hajszínét – és a színésznő játéka tartja össze és viszi előre a filmet. Nyert is érte egy Golden Globe-ot, de az Oscart Cate Blanchettnek adták.

Vox Lux (2018)

A két idősíkon futó történet a 90-es évek végén veszi fel a fonalat Celeste (Raffey Cassidy) és Eleanor (Stacy Martin) történetét elmesélve, akik egy nemzeti tragédiát követően dalba öntik a tapasztalataikat, ezzel elindítva a zenei karrierjüket. Később megtalálják a tökéletes menedzsert is (Jude Law), aki a csúcsra juttatja őket. A film második fele már a jelenre és a 31 éves Celeste-ére (Natalie Portman) koncentrál, aki tinédzser lányát (egy jó csavarral őt is Raffey Cassidy játssza) egyedül neveli, miközben a botrányoktól megrekedt  karrierjét próbálja helyre hozni. A film nem durrant nagyot, de Portman ilyen harsány szerepet még sosem játszott, néha szinte felismerhetetlen, mégis elképesztően jól helytáll. A film zenéjét Sia és Scott Walker szerezte.

Expedíció (2018)

Az izgalmas történet egy biológusnőről szól, aki férje (Oscar Isaac) eltűnése után csatlakozik egy csak nőkből álló expedícióhoz az X Térségbe, egy titokzatos vadonba Florida déli végén, melyet lezárt a kormány egy meteor becsapódás után. Ott kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik a bizarr tájban, amely mindent elnyel és átalakít, ami az útjába kerül. Alex Garland (Ex Machina) különös hangulatú, horror elemekkel fűszerezett sci-fije sajnos nem került a magyar moziba, pedig Natalie Portman egyik legszuggesztívebb, leglenyűgözőbb és egyben legfizikálisabb játékát nyújtja karrierje során.

Jackie (2016)

Portman arra született, hogy eljátszhassa ezt a szerepet, és bár a fizikai hasonlóság elsőre nem túl meggyőző, ezt az első perctől elfelejthetjük, mert akkora lelkesedéssel ugrik bele a karakter megformálásába és felépítésébe. Ennek csak kis része a jellegzetes frizura, a Chanel ruha és a többi kellék, mert a színésznő Jackie testtartásán, beszédmódján és legkisebb modorosságán is nagy gonddal dolgozott, és Oscar-jelöléssel jutalmazták a tagadhatatlanul nehézsúlyú teljesítményért. A kulcsfontosságú jelenetek nyilvánvalóan azok, amelyek John F Kennedy meggyilkolását és annak következményeit veszik körül, Portman pedig kísértetiesen meggyőző zsibbadt fájdalmában, letaglózott állapotában, a film mégsem süllyed valamiféle apátiába, hanem Pablo Larraín chilei rendező (No, A klub) meglepő módon komoly energiákat képes hősnője körül mozgósítani.

V mint vérbosszú (2005)

Furcsa, hogy a Wachowski-testvérek, vagyis most már nővérek furcsa disztópiáját a jövőbeli, fasiszta Angliáról elsősorban a címszereplő (Hugo Weaving) ikonikus Guy Fawkes maszkja miatt jegyeztük meg annyira, a film valójában Natalie Portman miatt lett olyan izgalmas. Hiszen még a haját is igaziból leborotváltatta a szerep kedvéért. Ő Evey, akaratán kívül játszik kulcsszerepet a rendszer megdöntésében, Portman pedig puha és sebezhető, amikor arra van szükség, de erős és sérthetetlen lesz, ahogy a tét emelkedik. Utólag maga a film már kissé zavarosnak tűnik, de az ő játéka ma is tökéletesnek hat.

Fekete hattyú (2010)

Oscar, Golden Globe és BAFTA, még néhány apróbb díj, ez van, ha egy színésznő és Darren Aronofsky egymásra találnak. A visszahúzódó, anyja árnyékában élő balerina, Nina (Portman) elnyeri a Hattyúk tava előadás főszerepét. A művészeti vezető, Leroy (Vincent Cassel) tökéletesnek titulája a lányt a fehér hattyú szerepére, azonban kétségei vannak a képességeit illetően a fekete hattyú megformálásban. Mindkét szerep más egyéniséget igényel, de mindkét szerepet ugyanazon táncosnak kell előadnia, ezért úgy véli, hogy egy másik balett-táncos lány, a könnyed és laza Lily (Mila Kunis) jobban képes lenne megformálni a hattyú fekete énjét, mi pedig azóta is vakarjuk a fejünket, hogy mindez mit jelent, de annyi baj legyen.

Leon, a profi (1994)

Hihetetlen, de Natalie Portman még csak 11 éves volt, amikor a sztárcsináló Luc Besson 2000 kislány közül kiválasztotta, és nem csak egy zseniális színésznőt, de egy popkulturális ikont is adott ezzel a világnak – a koraérett bérgyilkos tanonc Mathilda ma is ezer formában jelenik meg nekünk, például farsangi jelmezként. Pedig a film amolyan töltelékként indult, mivel rengeteget kellett várni, hogy Bruce Willisnek végre elég ideje legyen leforgatni Az ötödik elemet, de a korát meghazudtolóan profi Portman, Jean Reno és a korrupt zsarut, Norman Stansfieldet alakító Gary Oldman csak összehoztak egy remekművet, zseniálisan egyensúlyozva krimi és ponyva között. Eközben Bessonnak arra is figyelnie kellett, hogy a barátságon túl a nézők semmit se lássanak bele Leon és Mathilda kapcsolatába.