A Megaagynak sikerült teljesen lerombolnia egy biztos talpakon álló világrendet végre, és ehhez mérten szinte jelentéktelen, hogy milyen szórakoztató 3D mozit csináltak tele rengeteg kreativitással, ötlettel és technikai tudással.
Először a népmeséknél kezdtem gyanakodni, hogy mindig az idegesítő legkisebb fiú jár jól, majd a Jó és Rossz dichotómikus világrendjét a Tom és Jerry zavarta össze teljesen, mert az nem lehet, hogy csak Jó és csak Rossz van.
Figyelem: a Megaagy nemcsak egy tökéletes szórakozást nyújtó rajzfilm, hanem egy világrend végének fontos jele! A gyerekek mostantól úgy nőnek fel, hogy tudják, a Jó is lehet Rossz, a Rossz is Jó. Ok, a Gru is ilyen, meg korábban a Hihetetlen család is ilyen volt, de valahogy most lett egyértelmű.
Egy hatalmas tojásfejű, kék színű kis geci a főszereplő, akivel úgy kibabrált az élet, de még inkább a szocializáció, hogy csak a rosszasághoz ért. Rossznak lenni a legjobb dolog, már csak azért is, mert a szülő-tanár koalíció elképesztően nyomatja a jófiúságot, ami nem más, mint béna kísérlet az emberi életek bekeretezésére.
Megaagy és Metroman egyszerre érkezik bébiként a Földre, az egyikük egy tökéletes Superman, a másikuk egy tökéletlen ellenség, de mivel már az iskolában is megkülönböztetik a jót a rossztól, így nagyon nehéz az élete Megaagynak, ezért felismerve reménytelen helyzetét, ősellenség lesz inkább. Harcuk eposzi küzdelem, amit véletlenül megnyer Megaagy, így magára borítva a sikert, a győzelmet és vele a mérhetetlen depressziót.
Hős- és antihőstörténet ez a javából, ami összegzi mindazt a tudást, amitől a Supermant bárgyúan cikinek, a Pókembert egy töknek, Batmant meg pökhendinek lehet gondolni. Végre igazán szemétkedik főszereplőnk, akit eleinte tényleg csak a kicsinyes önérdekek vezérelnek, és mindezt téblábolva, bénázva teszi, ahogy tennénk mi is, vagy ahogy tettük az iskolában: mert ellenségek mindig voltak, és velük szemétkedni kellett, ez mozgatta a világot akkoriban. Persze akkor sem értették meg a nagyon mély érzelmi motivációkat, sebaj, Megaagy visszaveszi az igazságot a Jóktól. Persze a jó csak a rossz ellentéteként lehet igazán jó, és fordítva, mert ilyen nagy tanulságokkal is szolgál a film.
A Megaagy minden szempontból tökéletes film: isteni karaktereket mozgat egy nagyváros hatalmas léptékű tereiben (3D-ben nagyon jól néz ki a mélysége a képeknek), mégis a szokatlanul gyors és frappáns dialógusoktól lesz 9/10-es mozi. Itt Barack Obama ugyanúgy a poén tárgya, ahogy a bébifókák ellen küzdő aktivisták, vagy Marlon Brando az 1978-as Supermanben, de zenében is egészen színes: AC/DC (Highway to Hell mint bevonló győzelmi zene), Michael Jackson, Guns N' Roses és Ozzy Osbourne is. Egyébként eredetileg Will Ferrel Megaagy, míg Brad Pitt Metroman hangja, amitől talán még viccesebb,különösen Ferrel Brando-paródiája.
Tényleg lehet hiba nélkül filmet csinálni? A Madagaszkárt jegyző Tom McGrath ezt bizonyítja most, egyszerre pörgős történetvezetéssel, szerethető karakterekkel és kacagtató dialógusokkal, bár talán túl sok felnőtteknek szóló poénnal. A rendezőre nem figyelhettek az alkotói folyamat alatt, mintha minden vágyát megvalósíthatta volna, a Madagaszkárhoz képest sokkal feszesebb és poénosabb filmet készített, és amíg abban csak a dialógusok és a karakterek emelkedtek ki, addig a Megaagyban már tényleg minden kis poént kidolgoztak. Mega City egészen részletesen kidolgozott világ lett: már nem is rajzfilmvilág ez. A vicces mellékszereplő Talpnyali, a robottestet irányító kis piranha, aki egyszerre jobb kéz és testőr.
A Jó és a Rossz örök harca tényleg unalmas, mert a Rossz általában sokkal titokzatosabb, színesebb, motiváltabb, míg a Jónál megelégednek azzal, hogy jó pasi, akinek van valami gebasz az életében. Ki az, aki nem akart mindent megtudni Jokerről, Lex Luthorról vagy Venomról? A Rosszak sanyarú helyzetben vannak, soha nem engedik meg nekik a lehetőséget, hogy megértsék őket. A Megaagyban tehát a Rossz kerül a középpontba, hogy végre árnyaljuk a képet. De ha nincs Jó, akkor Rossz sincsen, úgyhogy unalmas magányában teremtenie kell egy Jót Megaagynak, meg is teszi, így jön a galiba, pontosabban egy Lois Lane-szerű riporternő, Roxanne, akiért a két fél kész megküzdeni, ha már a város feletti uralomért kevésbé.
Soha nem volt jó rossz gyereknek lenni, mert anyámat mindig leszúrták a tanárok, plusz nem mehettem osztálykirándulásra, de ez most tényleg jelentéktelen ahhoz képest, hogy Megaagy lenyomta a rosszasággal járó szemét sztereotípiákat.
