Tömör, szórakoztató, kegyetlen, csurom véres és a főszereplő is telitalálat, vagyis minden, amit a bulldogállú igazságosztó előző mozis kalandjáról nem lehetett elmondani.
Sylvester Stallone karrierje ugyan bővelkedik földet súroló mélyrepülésekben, a Dredd bírónál gyűlöltebb filmje kevés van. Alanyi jogon is középszerű akciókatyvaszról beszélhetünk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a félresikerült adaptációval a sztárnak még a híresen erőszakos képregényrajongókat tömörítő tábort is sikerült magára haragítania. Még hogy Joseph Dredd leveszi a sisakját?! Skandalum! Rob Schneider fájdalmas comic reliefjéről és például A Pusztítóban sokkal működőképesebb, parodisztikus hangvételről már nem is beszélve. Így hát Pete Travis rendezőre (Nyolc tanú, Végjáték) és Alex Garland forgatókönyvíróra (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el!) várt a feladat, hogy az 1995-ben keletkezett csorbát kiköszörüljék, és igazságot szolgáltassanak a John Wagner-Carlos Ezquerra duó által megalkotott comics-karakternek. Jelige: A. Sisaknak. Márpedig. Fent. Kell. Maradnia.
Karl Urbannél pedig keresve sem találhattak volna jobb színészt a feladatra, Dredd szerepében egyszerűen nagyszerű, mindössze egy-egy rekedt suttogással és hanyag állgrimasszal képes életet lehelni a könyörtelen, de olykor elképesztően száraz (ún. deadpan) humorral megáldott, larger than life figurába. Tom Hardy Bane-je mellett ez az utóbbi idők legjobb „maszkkal” takart alakítása, ami különösen egy olyan szakmában nagy szó, ahol az arc számít a színészek első számú valutájának. (Erről kicsit bővebben az Arcosok klubja c. cikkemben értekeztem.) A poszt-apokaliptikus Mega-City One egy 200 emeletes lakóházában lezajló mészárlás során a bájos Olivia Thirlby képezi Dredd morális és nemi ellenpontját, de az indonéz meglepetéssikerre, a Rajtaütésre emlékeztető szüzsében a mutáns hölgyemény is kénytelen lesz vérben és mocsokban megmártózni, vagyis inkább neki kell az utca kegyetlen törvényéhez igazodnia, ami dicséretes, mert így Dreddnek legalább nem kell visszafognia magát. A jellemfejlődés amúgy sem az ő kenyere…
A rengeteg vétlen áldozatot követelő, megnyúzott hulláktól hemzsegő felütéstől kezdve a bírónk oldalán gázolunk egyre mélyebbre a kiontott belekben, a falakra fröcskölt agyvelőkben és a robbanásokban szanaszét spriccelt testekben. A film struktúrájában epizodikusan követik egymást a véresebbnél véresebb leszámolások, amik B-filmekre jellemző pofonegyszerűséggel és kiszámíthatósággal, ám parádés hatásmechanizmussal zajlanak le. A Lena Headey által megformált férfigyűlölő maffiafőnök, Ma-Ma szórakoztató és semmitől sem visszariadó nemezis (idézzük csak fel a kifejezetten látványos minigun-parádét, ami több tucatnyi, ismételten ártatlan lakó életét követeli), a film konfliktusát kirobbantó Slo-Mo kábítószer pedig meseszép, olykor már-már költőien elemelt bullet time szcénákat eredményez – kivált a „végső zuhanásnál” –, a Max Payne csapnivaló filmverziójában látottaknál például nagyságrendekkel jobbakat. Garlandék ezentúl stílusos poszt-apokaliptikus világot teremtettek, amihez nem csak Anthony Dod Mantle Oscar-díjas operatőr a szűk teret remekül keretező, szaturált kompozíciói, hanem Paul-Leonard Morgan indusztriális score-ja is hozzájárultak. És ha már egy biznisz beindul: az alkotók rögtön egy jövőbeli trilógia lehetőségét lebegtették meg, a bölcs gazdaságossággal (a fanyalgók szerint: bárdolatlan, vérbe fojtott egyszerűséggel) vászonra vitt első felvonás után én speciel szívesen Dredd mellé szegődnék egy második és egy harmadik kaland erejéig.
