Az elmúlt hetek francia filmfolyamának talán legpikánsabb darabja az Ízlés dolga. Olyan, mint egy szociálpszichológiai vagy gyermeklélektani tanmese, merthogy nőkről és férfiakról szól. Olyanokról, akik mögött áll már néhány évtized. Felnőttek. Akik szűkülő és egymásba fonódó körök mentén szeretnek egymásba.
Az ötvenes öveiben járó, veretes kispolgári életet élő dúsgazdag gyártulajdonos, egy elkerülhetetlen napon, mikor színházba kell mennie, beleszeret a kissé megfáradt, ám tüzes dívába. A férfit szőke felesége és rózsaszín otthona őrzi, a nôt a válogatós magány. A díva barátnője a hobbydíler pultoslány, egy évtizedes numerát idéz fel a szôke feleség sofőrjével, ém végül a gyáros testőre mellett köt ki. S mindannyian felbukkannak egymás terében: a gyárban, a bárban, lakásokban és színházban: jellemábrázoló kontrasztok ezek, amik a természetes közegből áthelyezett karaktereket finomítják. Ezek meglehetősen gyermekiek: a sármos testőr képtelen megmaradni egy nő mellett, a gyáros a feleségének második pudlikutyája, a sofôr titokban zenél: hiába felnôttek képtelenek vállalni ... ömagukat.
A film ? nem is tagadva ? a Woody Allen féle elfojtásos jellemfejlődés-vágyakozás szintjein építkezik. Agnés Jaui rendezőnő egyik kedvence az amerikai rendező. De nem koppintás, csupán a forma hasonló, mint egy szonettnél. A film velejéig francia marad, s finomságaival megújítója az Allen által teremtett formának. Ami elemeiben groteszk és disszonáns, drámai és súlyos élethelyzeteket, történéseket mutat be oly módon, hogy ezáltal leleplezi a hétköznapi színjátékok, berögzött viselkedésmodellek nyomasztó szürkéjét. Vagyis visszatérve: mindenkinek van takargatnivalója, rejtegetnivalója: elfojtása. S ez jó. A kamera feltárhat mindent. Kiderülnek a lélekben, intellektusban lappangó életváltoztató apróságok. S ez idézi Bunuel-féle filmszerkesztést is: ahol csupán a valóság elemeinek furmányos összerendezésével mutatnak a képek odátra, odabentre...
Szóval finom kis film ez, amolyan langyos nyáreleji estére való: éppen elég a történet, éppen elég a magvasság is. Minden szerep és vonatkozás érthető, a látszólagos összetettség ellenére is. Merthogy kell a változás: ez a film magva. Cseh Tamás jutott eszembe: Mi az, hogy változás? A változás szépség, a változás fájdalom. Az örök és megállíthatatlan körforgás mozgatója. Meg a filmé. Meg a színészeké. Meg az egész életé. Patetikus változás. Mint ahogyan ez a film is az. Hogyan lesz a prosztóból laza és impulzív ember...
S hogy ezt a változást ki hogy veszi, nézi ? lecsapom a labdát: ízlés dolga.
