Rejtélyes film Hajdu Szabolcs új alkotása. Rejtélyes, mert egyszerű. Vagy, hogy még egyet csavarintsunk a dolgon: mert annak mutatja magát. Ám, hogy mindez tényleg világos legyen, egy kicsit korábban kell kezdenünk. Hajdu azon filmrendezők közé tartozik, akik már-már mániákusan ragaszkodnak saját, bejáratott színészeikhez.
Arra számíthatunk, ha Hajdu-mozi pereg a vásznon, akkor előbb vagy utóbb felbukkan Török-Illyés Orsolya, Szabó Domokos és Nyitrai Illés arca is. Előbbi rendszerint főszerepben domborít (egy filmet, a Fehér tenyeret leszámítva), a többiek pedig, ha kell, akár egy epizódszerep erejéig is beugranak. Az első két alkotás teljes mértékben igazolta a rendező választását: a Macerás ügyekben és a Tamarában szinte lubickolt az összeszokott csapat, nagymértékben hozzájárulva ahhoz, hogy Hajdut az egyik legeredetibb hangú és tehetségű rendezőként tartsuk számon. És még valami: az örökös improvizációs kedv, amely az öszszeszokás miatt mindvégig a maga természetességével és üdeségével hatott, még akkor is, ha az egész film halandzsanyelven szólalt meg.
Az Off Hollywood ezt a vonalat viszi tovább, mintegy jelezve, hogy a Fehér tenyér csak afféle kirándulás volt, az igazi Hajdu-ízt az állandó színészek és a rögtönzés keveri ki. A történetet pedig, ha át akarjuk venni a bulvárműsorok kedvelt fordulatát, az élet adta: Bódi Adél filmrendező egy napját követjük nyomon, aki harmadik filmjéből kihagyta férjét, az addig főszerepeket vivő, az egójától alig elférő Rajnai Pált. A film a bemutató napjára fókuszál: reggel kínos interjú a rádióban, majd a bemutató bájos, a hazai viszonyokat híven tükröző ügyetlenségei és egzisztenciális gondjai (a producer nem fizeti ki a főszereplőt stb.). Azt már tudjuk, hogy időnként a tengerentúli álomgyár is szeret olyan filmeket forgatni, melyben saját kulisszatitkait villantja föl és parodizálja is ki egyben (A játékos, Fergeteges forgatás). Annyi bevétel mellett egy kis önirónia bőven belefér, vélik a stúdiófőnökök. És hát eljött az idő, hogy valaki az álomgyáron kívüli állapotokat is bemutassa némi kedves, ám semmit el nem kendőző gúnynyal. Más kérdés, hogy Hajdu már messze nem vezeti olyan biztos kézzel a színészeit, mint első két filmjében tette: nem képes lenyesni a túlzásokat, és kitölteni az egyébként vékonyka történet egyre tátongóbb réseit. Sok az üresjárat, a tanácstalanság (ez már a Fehér tenyérben is megmutatkozott), és emiatt Török-Illyés is erőtlenebb, mint valaha. A legerősebb jelenet is egy mellékszál: kocsmai törzsvendég kéri a filmből kivágott színészt, hogy ugyan színészkedjen már valamit egy vodka mellett. A vidékről a bemutató miatt felrándult színész előbb nevet, majd nyüszögve sír, az alkoholista törzsvendég pedig elámul, hogy micsoda nagy varázslat ez. Kár, hogy ez a mágia teljességgel hiányzik a filmből. Rutin, némi enerváltság és sok izzadságcsepp szürkíti, kormozza be az egyébként jó alapötletet. Nézhető, de ez Hajduval szemben szinte sértés.
