A Halhatatlan szeretők egy elképesztően gyönyörű és sajátos ritmusú film, mely szemet és értelmet egyaránt letaglóz kimunkáltságával, stílusosságával. Jómagam biztos vagyok benne, hogy bekerül a film világtörténetébe, allegóriáit és tengernyi utalását sokan, sokféleképpen fogják elemezni az elkövetkező években. Ez a film egy szerzői válasz minden idők legnagyobb filmes zsánerére. Egy olyan gyöngyszem, mely egy újabb vámpírfilmes katalógusban minden időkre helyet bérelt magának.
Jim Jarmusch előző században rendezett nagyfilmjeivel már biztosan beírta magát a filmes történelembe, éppen úgy, ahogy a nézők emlékezetébe is. Az Éjszaka a földön (1991), a Halott ember (1995), a Szellemkutya (1999) mind olyan egyedi munkák, melyek arra sarkallnak, hogy bármit megnézzünk, amit az auter kivetít a vászonra (Kávé és Cigaretta, Hervadó virágok, Az irányítás határai). Csakhogy az Only Lovers Left Alive, magyar címén Halhatatlan szeretők, nem csupán egy film a szerzői életműből, vagyis egy újabb verzió, megint egy téma, hanem egy valóban halhatatlan minőséget képviselő szemet, fület,és agyat kitöltő, lélegzetelállítóan gyönyörű filmalkotás.
Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton) történelmi hosszúságra visszatekintő szerelmes pár. Kiegészítik egymást: ugyan külön élnek, ám portréjuk a megforgatott kamera által mégis összeolvad, mint egy jin-jang jel. A fehér és a fekete összefonódása, amiben a fehér mindig tartalmaz egy kis feketét, a fekete egy kis fehéret, így teremtve meg az egymással szembenálló, mégis egymást kiegészítő egységet. Adam kiégett zenész, Eve a művészetek, a természet és a tánc imádója. Adam egy kihalt iparnegyed magányos házában él, Eve Tangerben, a vibráló bazársorok felett. Tilda Swinton kortalan alakja amint végiglibeg az éjszakai városon olyan nyitány, mely önmagában eladta a filmet – s ez később csak fokozódik.
Jarmush vérszívó mozija egyértelmű reagálás a műfaj trendjére. Szerzői újraértelmezést visz véghez, de anélkül, hogy teljesen kifordítaná a zsáner jellemzőit. A film vámpírszerelmespárja mellett megjelenik egy külső harmadik, Ava (Mia Wasikowska), aki Eve húga, s egyben ellentétpárja. A szerelmesek művészetekkel és történelmi megemlékezésekkel töltött ideje magányos dolog, egy áttörhetetlen belső világ. A zeneszerző zseni Adam nem vágyik közönségre, csak néha dob egy kevés koloncot a zombik elé (ahogy ő nevezi az emberi fajt, habár eredetileg a vámpír a pusztító toposz). A zenéje önkifejezés, tulajdonképpen önmaga szórakoztatása. S az elefántcsont torony szuicid hajlamokat is hoz számára. Ekkor jelenik meg Eve – újra, sokadszorra. Eve nyüzsög, bár ő is magányosan, de élvezettel olvas, s ő figyelmezteti örök társát, hogy a létét ne pazarolhatja busongásra, amikor táncolhat is, vagy imádhatja a természetet. Az emberek az ő szemében is zombik, amiatt, amit a környezetükkel tesznek. Ez a két állítás a két tételmondat: az ember által dekonstruálódó természet és a művészetek örök értéke. Ezzel áll szemben Ava, aki maga a csintalan rossz, a mozgó, a külvilág, a magát visszafogni nem tudó, vagyis a valódi vérszívó. Ava a közönségfilm szimbolikus megtestesítője, aki romboló attitűdjével nem kap helyet az auterek magánvilágában, ahol a művész még annyira sem ereszkedik le, hogy megmutassa a közönségnek a művét. Nincs kedve, mert az nem komfortos, no de létezik-e mű közönség nélkül, vagyis vámpír vérszívás nélkül? Gyönyörűek a gondolati párhuzamlehetőségek Jarmush filmjében. Egy kisebb ars poetica a mű, az alkotás allegóriája, melynek egyik pontján megjelenünk mi is, nézők.
Egy másik ellentétpár a filmben a két helyszín: a szellemvárossá lett Detroit és a marokkói Tanger. Mintha a külön élő szerelmesek lelki állapotának leképezése lenne a két város: az egyik a zene birodalma, de mára kiürült, s talán majd egyszer felvirágzik, a másik nyüzsgő, élettel teli, és kevésbé geometrikus. (Az viszont a film képi világát dicséri, hogy mindkét helyszínből magas szintű vizuális élményt tudott kirajzolni!) Az élet ősereje duzzad Tangerben. A vér lüktetése. És a kultúra! Ez megint csak megér egy külön misét. A Halhatatlan szeretők óda az irodalom nagyjaiért, a örökérvényű zenékért, a szép épületekért és a tiszteletre méltó tudósokért. Az utalásokkal és a poénokkal gazdag kontextuális hálót épít Shakespeare-től Byronon át Beckettig, majd Schuberttől a kortárs libanoni zenéig, menetközben megpendítve Pitagoraszt, Newtont, Teslát és a többieket. Ezzel kéjes élvezetet okozva a művészetek rajongóinak, akik a vászonnal szemben ülnek. A filmben a vámpír mint művész-metafora működik, hiszen halhatatlanok (mint egy műalkotás), magasabbrendűek (nem akarnak közönséges vért inni), és legszívesebben teljesen külön életet élnének (a befogadótól mentesültet). S hogy megtehetik-e? Pont annyira, amennyire a táj nélkül megszülethet a tájkép, a vers értelmezése elmaradhat az elolvasása után, s táncolhatnak az emberek a zene ritmusát figyelmen kívül hagyva. Igen, pont ennyire létezhetnek ők külön, a vérszívást nélkülözve.
