David Cronenberg legújabb filmje nemcsak arról tesz ismételt tanúbizonyságot, hogy a szerző töretlenül kedveli a rázós témaválasztást, hanem arról is, hogy még mindig van puskapor a veterán rendező tarsolyában. A közeljövőben játszódó Cosmopolis Don DeLillo azonos című regénye alapján készült, és egy pénzügyi csodagyerek már-már joyce-i hosszúságú napját követi végig New York utcáin.
Eric Packer (Robert Pattinson) egy 28 éves milliárdos. Mindene megvan, amire csak vágyhat. Amije pedig még nincs, azt bármikor megveheti. Információt szerez, és szörnyű dolgokat művel vele. Más szóval tőzsdézik. A filmben bemutatott sorsfordító napon a legmodernebb eszközökkel felszerelt fehér luxuslimuzinjával nekivág a városnak cége központjából a Nagy Alma másik végébe, apja régi borbélyához egy hajvágásra. Az utazást azonban lassú araszolássá teszi az elnöki konvoj vonulása, a hirtelen kitört utcai zavargások és egy szufi rapsztár temetési menete. És ha ez még nem lenne elég, Eric egész vagyonát elvesztheti aznap a jüan árfolyamának előre nem látott (vagy mégis?) emelkedése miatt. A legközvetlenebb veszélyt azonban egy ismeretlen merénylő jelenti, aki Eric életére tör. Ezen a szép lassan apokaliptikussá fokozódó napon dől el minden.
A Veszélyes vágy vegytiszta melodrámája után Cronenberg elkészítette "az első filmet az új évezredről", ahogy az előzetesben büszkén hirdeti. Azt nem tisztem megítélni, hogy valóban az első film-e, de az egészen biztos, hogy minden ízében az új évezredről szól. A technikával és információs hálózatokkal átszőtt modern világban a kiüresedett életű és lelkű yuppie főhős számára semmi sem jelent már igazi élvezetet. Végtelenül egyedül van, mint mindenki más, szkeptikusan figyeli a forgalmat, hallgatja az embereket, egykedvűen követi az eseményeket. Éppen ezért szinte csak a legalapvetőbb funkciókra redukálódik minden: beszélgetnek, esznek, szexelnek, ürítenek. A beszélgetés vagy teljesen banális, vagy végtelenül magasröptű, az evés egyfajta időmúlatás, a szex nem szeretkezés, az ürítés pedig muszáj. DeLillo itthon kevésbé ismert, mindössze három könyve jelent meg fordításban, de más irodalmi példával élve ez a tét nélküli elveszettség Bret Easton Ellis műveiből is legalább ennyire ismerős lehet. Közben pedig a buborék kipukkad, a kapitalista világ darabjaira hullik. Nem hatalmas robbanásokkal, idegen invázióval, vérfürdővel vagy természeti csapásokkal, hanem lassan eluralkodó anarchiával.
A film teljes szerkezetét Eric és számos mellékfigura interakciója adja. A beszélgetések rengeteg témát lefednek, szó van pénzről, kielégülésről, életről-halálról, a jövőről, sorsról és racionalitásról, erőszakról és számos más dologról. Mondanivalóban tehát rendkívül gazdag a film, túlságosan is gazdag, ami egy idő után nagy problémájává válik. Ahogy főhőse, úgy Cronenberg is némileg elvetette a sulykot az információkkal, pedig a rendező népszerűségének fontos tényezője, hogy túlegyszerűsítés nélkül tudott összetett kérdéseket bárki számára élvezhetően előadni. Egy könyvben könnyen megállhatunk átgondolni, visszalapozhatunk, újraolvashatjuk, a mozi viszont könyörtelenül megy tovább, így nem biztos, hogy rögtön átlátjuk az egészet. Először inkább érezni fogjuk, mint érteni, a Cosmopolis ugyanis azon ritkább filmek csoportjába tartozik, melyeknél szükséges, hogy elmélyedjenek kicsit bennünk, de cserébe talán tovább maradnak velünk.
A vámpírbálvány Pattinson castingolása elsőre érthetetlennek tűnik egy ilyen produkcióban, de kellemes csalódásban lehet részünk. A minimalista színészi játék, az unottság, a lassú, egyhangú beszéd itt nem képességbeli hiányok, hanem a szerep kívánalmai. Ezt bizonyítja, hogy egy töréspont után felfokozódó irracionalitással és pusztulással párhuzamosan az apátiája láthatóan feloldódik és aktivizálódásra kényszerül. A mellékszereplők is mind remekül megformáltak, legyen szó akár a hűvös Sarah Gadonról, a megmosolyogtató Mathieu Amalric-ról, vagy a tébolyult Paul Giamattiról.
Bár adaptációról, ráadásul önmagában is erős alapanyagról beszélünk, nem kell attól félnünk, hogy Cronenberg szerzői látásmódja sérülne, sőt, mintha újra szintetizálni akarná mostanra élesen különvált, két nagy témáját. A Cosmopolisban megvan az újabb filmek (Pók, Erőszakos múlt, Veszélyes vágy) identitásválsága és keresése, és ellentétes előjellel, a korábbi horrorok és thrillerek (Videodrome, A légy, Karambol) mutációkeresése. Többé nem akarnak az emberek a technika vagy a gépek által tökéletesebbek lenni. Inkább felégetik a világot, minthogy így éljenek benne. Itt vagyunk a jövő, az új kor kapujában, és már nem is kell nekünk. Nem könnyű film a Cosmopolis, biztos vagyok a vegyes reakciókban, de valahol helyénvalónak érzem, hogy egy megjelenése idején megosztó könyvből egy megosztó adaptáció született.
