A grúz Otar Joszeliani, 1999-ben készített városfilmjében Párizs egyik negyedében közel ötven ember élete cirkulál két órán át a szemünk előtt. Bevándorlók, hontalanok, milliomosok és kispolgárok összefonódó, szétváló, burjánzó életkötege. Joszeliani az életnek egy ilyen kötegét emeli a kamera elé morális mellékzöngék, használati útmutatás nélkül. Nézegetjük ezeket a látszólag céltudatosan s kétségbe esetten fel-alá rohangáló lényeket, akár egy angyal a felhő tetején üldögélve, s nem vetődik fel bennünk a kérdés, hogy mindez bizonyítja vagy cáfolja Isten létezését. De a rendező feltesz egy másik megválaszolhatatlan kérdést: Mi az élet? Mit kezdjünk vele? - s várja, hogy az bennünk visszhangozzék.
Mit kezdenek a film szereplői az övékkel? A zárt, korlátolt művilágban élő gyerekek, dúsgazdag családjuk kastélyában nőnek fel, mindentől elzárva, ami valódi, koszos élet. Az élvezeteket kergető, egoista üzletasszony-anya leginkább két parti közt vált velük néhány szót, az örökös alkohol mámorban és nihilikus hangulatban dülöngélő apa csak a "minden hiába" bölcsességét osztogatja. A legidősebb gyerek, a húsz év körüli Nicolas így nem lát más utat maga előtt, mint naponta átmászni a kerítésen s belevetni magát abba az életbe, melyet elhazudnak előle. Józan, realista álruhát ölt - akár nehéz, vastalpú szkafandert az űrhajós - s keresi az utcán a betevőt: ablakot mos, mosogat, beáll a henteshez húst cipelni. Közben megismerkedik néhány csavargóval, boltossal és környékbeli lakóval, a nincstelenséggel, a szerelemmel, a lopással, s még sokáig azt hiszi, hogy ezek sokkal szentebb dolgok, mint ami bent volt az ő gyerekkorában, a kastélyban...
Joszeliani így beszél egy interjúban filmje témájáról: "Az "Agyő, édes otthon!" egy régi tengerész kifejezés, mely tükrözi a hajós emberek megvetését a szárazföld iránt, melyet boldogan hagynak maguk mögött. A szárazföld mindig vonzotta a matrózokat, amikor a nyílt tengeren voltak, de alig hogy elérték, máris elegük volt belőle. A szárazföld elhagyásával úgy gondolták, hátrahagynak minden gondot, de mindenki tudja, hogy a tenger nem olyan hely, ahol sokáig lehet élni. A film tehát a bennünk, szárazföldön élőkben lakozó elégedetlenség, boldogtalanság érzésének egyfajta parabolája. Gyakorlatilag születésünktől fogva egyfajta kagylóban élünk, melyet előre kiszabtak nekünk, s mindannyian arról álmodunk, hogy sikerül kiszabadulnunk, s új távlatok, új életterek nyílnak meg előttünk. Innen ered a "máshol mindig jobb" mondás is."
A film érdekessége, hogy az idős rendező saját maga alakítja az apa cinikus figuráját, akit valahányszor kedve támadna tenni valamit, megnyugtat egy játék: a szobájában egy terepasztalon folyton vonatok futnak körbe-körbe, s néhány bonyolult kanyar után mindig visszatérnek a kiindulópontjukhoz.
