A norvég Észak az esztéták megtestesült vágyálma, de a hétköznapi nézőknek is felejthetetlen élmény.
A jeges road movie megalapítója, Rune Denstad Langlo rendkívül fifikás filmet készített, amikor megrendezte Erlend Loe forgatókönyvéből az alkoholista, gyógyszerfüggő, egykori síversenyző Jomar ámokfutását a norvég jégmezőkön.
Az Észak ugyanis esszenciális mű, magában foglalja mindazt, amit sztereotípiaként az északi népek szemére szokás vetni. Éghajlati predesztinációként magyarázni a magányt, az elhidegülést, a távolságtartást, na meg az alkoholizmust, hogy a filozófiára való különös hajlamaikról már ne is beszéljünk.
Langlo azonban kiröhögve ezeket az alapvetéseket, de nem mentesen az öniróniától sem, olyan filmet készített, amivel egyszerre tudja elkápráztatni az európai esztétákat, akik a mozi előterében totyorogva Bergmant suttognak, és egyszerre tudja szórakoztatni azokat a földi halandókat is, akik nem hajlandóak a végtelen havas hegyek között síelő emberben sehogyan sem meglátni az egzisztenciális harc unikális szimbólumát.
Az Észak titka az egyszerű történetmesélésében, az eszköztelenségében, a csöndjeiben, a hófehérségében, az álheroikusságában, a hol alpári, hol hidegen okos humorában, és nem utolsó sorban főszereplőjének jól kitalált karakterében van. Jomar egy favágó alkattal rendelkező, réveteg tekintetű, belassult pasas, akinek a lába alól kicsúszott a síléc. Egykor sikeres sportolóként pánikbeteg lett, és egy idő után elhagyta a csaja is. A pszichológiai kezelés, és az alkohollal, gyógyszerrel való öngyógyítás után arra már képes volt, hogy egy sípálya gondnoka legyen, ám az életét nem sikerült újra kitalálnia.
Amikor egy ágyban dohányzós, ivós napon előbb megtudja, hogy van egy négyéves kisfia, majd véletlenül felgyújtja a házát, benne minden vagyonával, útra indul a legfontosabbakkal: egy demizson benzin, egy demizson vodka és két doboz nyugtató.
A road movie valóban hasonlít David Lynch Straight Storyjához, de csak annyiban, hogy Jomar közlekedési eszközei, a motoros szán, majd a síléc legalább annyira lassúak, mint a becsavarodott öregember fűnyírógépe. Na jó, meg talán abban, hogy nem kevésbé fura alakok szegélyezik útját, mint Lynch főhősét. De ennél tovább nem érdemes hasonlítgatni a két filmet, mivel Langlo mozija jóval többet ér puszta filmtörténeti párhuzamok felidézésénél.
Vagy jóval kevesebbet, és ez már nézőpont kérdése. Egy dolgon azonban sem az esztéták, sem a nézők nem fognak összeveszni: a Jomar szerepét alakító Anders Baasmo Christiansen az egyik legzseniálisabb színész, akit az utóbbi időkben a Cirkó vásznán láthattunk, 8/10.
