Számos fórumon méltatták a török filmművészet legújabb gyöngyszemét, a Téli álmot, Cannes-ban például Arany Pálmával díjazták. A következő kritika a kivételek egyike lesz.
Kappadókia lélegzetelállító táján fekszik Aydin (Haluk Bilginer) szállodája, ahová külföldi turisták és török kalandorok járnak, hogy jobban megismerjék a környéket. A tulajdonosnak egyéb érdekeltségei is vannak a régióban, ezáltal egyfajta kiskirályként uralkodik bérlői és beosztottjai felett. Aydin bár alapvetően igazságosnak tartja magát, környezete – beleértve húgát (Demet Akbag) és feleségét (Melisa Sözen) – nem így vélekedik róla.
A mű csehovi alaphelyzetből indul. Kísértetiesen ismerős a közeg, amelyben a helyi gazdagok lényegében egyfolytában az unalommal küzdenek, folyamatosan az isztambuli utazásról vagy költözésről beszélnek, mégis soha nem mennek sehova, és bármilyen esemény – például egy adománygyűjtés – csak konfliktusokat szül. Közben folyamatosan jelen van a kultúra a beszélgetések szintjén (Aydin sikeres színházi színész volt), viszont a kulturális tevékenység magazinok, esetleg könyvek olvasásában merül ki. Közben shakespeare-i moralizálással elemeznek problémákat, események vagy következmények elvétve akadnak, ami pedig bekövetkezik, az is csak átmeneti bosszúságot szül.
Mindezt a Téli álomban félelmetesen hosszú párbeszédekkel tálalják, amit a csodaszép, de kies, téli táj és a gyertyákkal megvilágított, kandallóval fűtött belső terek váltogatásával kísérnek. Ezzel ugyan jól érzékeltetik a török vidék eseménytelenségét, ami egyaránt szenvedés a gazdagoknak és a megélhetési gondokkal küzdőknek. A hangulat azonban még a különleges kappadókiai táj, az operatőr jól végzett munkája ellenére sem magával ragadó. Hovatovább ilyen az egész film: a színészek tehetségesek, de játékuk nem kiemelkedő, és sajnos még a társadalomábrázolás is korlátok közé szorul, a kevés karakterrel dolgozó, mégis végtelenül hosszú opus nem válik hiteles korrajzzá.
Alkotóelemeiben és a történet néhány pontján komoly párhuzamok figyelhetők meg a Téli álom és a tavalyi év egyik legjobb alkotásaként számon tartott Leviatán között. Ilyen például az állatok allegórikus szerepeltetése: ami itt a vadló, az orosz műben az elpusztult bálna. Míg azonban Andrey Zvyagintsev képes volt egyszerre korrajzot mutatni és az élet univerziális kérdéseit feszegetni, a Téli álom egyik téren sem állít igazán különlegeset. A szegény és a hatalommal bíró közti harc másik oldalát ismerjük, az ő kulturális és identitásválságuk valahogy nem olyan mély, nem olyan tartalmas.
Nuri Bilge Ceylan a török filmművészet egyik leginkább méltatott alakja, noha az elismerés elsősorban Nyugat-Európárából érkezett. Cannes-ban jellemzően gyakran díjazzák (Messze: 2003, Cannes – a zsűri nagydíja, Éghajlatok: 2006, Cannes – FIPRESCI-díj, Három majom: 2008, Cannes – legjobb rendező, Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában: 2011, Cannes – a zsűri nagydíja) alkotásai azonban a szélesebb közönség körében ritkán vált ki ovációt. Nem véletlenül: munkái teljes mértékben kiérdemlik a nehezen befogadható jelzőt. Legújabb filmje ebből a szempontból maximálisan képviseli a direktor munkásságát, egyfelől tavaly Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazták, másfelől 196 perces hosszával óriási türelmet igényel a nézőktől.
Kérdés, vajon megérdemli-e. Véleményem szerint nem: a tetemes játékidő ellenére elhanyagolható értéket rejt a Téli álom, noha ez elsősorban az elviselhetetlenül hosszú játékidő és az ahhoz mérten bosszantóan kevés cselekménynek köszönhető. Amikor néhány hete arról beszélgettem Donáth Péterrel, a Magyarhangya vezetőjével, hogy milyen öncélúak olykor egyes európai rendezők, alkotásaik mennyire csak a legszűkebb értelemben vett közönség által értelmezhetők. Hiába a film minden erénye, véleményem szerint megterhelően hosszú párbeszédei (különösen a főhős és a nővére közti közel húszperces vitatkozás-piszkálódás-veszekedés) és eseménytelensége befogadhatatlanná teszi az átlagember számára. Márpedig véleményem szerint ennél sokkal kevesebbet néznek el szinte minden amerikai film esetében, ezért a kettős mérce elkerülése miatt azt kell mondanom: inkább kerüljék el a nézők ezt az alkotást.
