zene: John Debney
A "Wanted", valamint a "Börtönvonat Yumába" forgatókönyvírójaként ismertté vált Michael Brandt rendezői debütálására a 2011 végén bemutatott "Álcák csapdája" révén került sor, melynek történetét Brandt Derek Haas közreműködésével vetette papírra, a főbb szerepekre pedig olyan színészeket sikerült megnyerni, mint Richard Gere, Martin Sheen, valamint a feltörekvőben lévő ifjonc, Topher Grace. A könnyed kikapcsolódást biztosító krimivel mindössze egyetlen probléma van, ám az pont a fő célt, a feszültségkeltést öli meg: ha nem olvassuk el a film ismertetőjét, akkor is maximum húsz perc szükséges ahhoz, hogy letisztuljon a kép, és világossá váljon a sztori végkimenetele. Ennek nagyrészt a néző összezavarásától mentes, rendkívül egyszerű recepten alapuló történet az oka: adott egy, a CIA nyugdíjazott ügynöke által halottnak vélt, véres kezű egykori szovjet kém, akiről úgy tűnik, hogy ismét színre lépett, valamint egy feltörekvő FBI-os, aki még a disszertációját is erről a titokzatos alakról, Cassiusról írta. A Gere-Grace páros által alakított ügynököknek az a feladatuk, hogy közösen leplezzék le a gyilkost, és juttassák rács mögé.
A score elkészítésével John Debney lett megbízva, akinek ugyan a direktor konkrétan tudomására adta, milyen muzsikát vár el, a komponista mégis más stílust vizionált, mellyel kapcsolatban aztán sikerült meggyőznie Brandtet és csapatát is. "Ez nem arról szólt, hogy én mit akarok, hanem arról, hogy a filmnek mi a legjobb. Ő nem elképzelte, hanem pontosan tudta, mi a helyes út" - foglalta össze röviden később a rendező Washingtonban, ahol anno közönségtalálkozóval egyetemben zajlott a premier. Debneynek abból a szempontból szerencséje volt, hogy Brandt egy megfelelőbb opció esetében már nem maradt tántoríthatatlan saját véleményével kapcsolatban, tisztában volt ugyanis azzal, hogy - saját szavaival élve - egy alkotás megfelelő muzsika nélkül olyan, mint a színész smink nélkül. A komponista ötleteit burbanki stúdiójában dolgozta ki szintetizátorok és különféle hangminták együttes alkalmazásával, s miután az adott tételek zöld utat kaptak, nekiállt azok véglegesítésének, illetve a zenekari felvételek elkészítésének, mindezt pedig az elektronikus elemek, valamint a gitárszólók (utóbbiak a Rush névre hallgató progresszív rock banda tagjának, Alex Lifesonnak köszönhetők) általi színesítéssel zárta.
A közel öt hétig tartó munka (melyet részben Tony Moralesszel közösen vitt véghez Debney, akihez más projektek kapcsán is fordult már segítségért, kiegészítő komponistaként azonban most először) végeredményeként megszületett muzsika összességében egy erős közepesként jellemezhető, amely egy-két alkalommal ugyan felkelti az ember figyelmét, többnyire azonban totálisan belesimul a moziba. Erre főleg a nyomasztóbb, thrilleres jelenetsorok zenéi a példák az elektronikus megoldásokkal, illetve feszültséget keltő vonósokkal, melyek bár hangulatilag passzolnak a kémsztorihoz, kivitelezés szempontjából azonban vérszegénynek, középszerűnek hatnak - pláne akkor, ha nemcsak hasonló stílusú alkotásokhoz, hanem Debney képességeihez is viszonyítunk. Az akciórészek vonatkozásában leginkább a szerzőtől a "Vasember 2."-ben is hallott, helyenként azonban kuruttyoló hangokkal párosuló dinamikus zenekari jelenlét jellemző (mely a nyitány, illetve a börtönbe tett út alatt felcsendülő tételek esetében hatásos igazán), a végső konfrontáció során azonban Debney már nem ehhez a megközelítéshez folyamodik, hanem a főként elektromos gitáron és szintis megoldásokon alapulóhoz, ami aztán kórussal fokozott zenekari megmozdulásba torkollik. A dalok tekintetében mindössze a stáblista alatt hallható "Dont Look Back"-ről érdemes említést tenni, azt ugyanis Lifeson kimondottan ehhez a filmhez készítette.
Az "Álcák csapdájá"-hoz kapcsolódóan semmilyen filmzenealbum nem látott napvilágot, de ez a végeredmény ismeretében nem nevezhető nagy csapásnak. Persze van egy-két olyan megmozdulás benne, amit jó lenne hallani a képsoroktól függetlenül - sőt, lehet, hogy egy jól megszerkesztett korong révén akár még pozitívabb benyomást is keltene -, ám van még pár olyan kiadatlan John Debney-kompozíció, melyek ennél jobban megérdemelnék azt, hogy CD-re kerüljenek.
