Egy kurd származású svéd direktor megmutatta a világnak, hogy lehet úgy is végtelenül aranyos filmet rendezni, hogy közben elkerüli a giccset, és a kegyetlen valóságot is bemutatja. A Barátunk, Superman az év egyik legmeghatóbb, legbájosabb mozija, pedig a helyszín a Szaddám Husszein által uralt Irak.
A kurdok a világ legnagyobb lélekszámú népét alkotják a hazátlan közösségek között. Irak északi részén, Törökország délkeleti tájain, Szíria keleti sávján és Irán északnyugati csücskében élnek. Szinte az összes felsorolt állam keményen elnyomja a kurdokat, az egyik legkegyetlenebb támadást pedig Szaddam Husszein iraki diktátortól szenvedték el a kilencvenes években, aki még vegyi fegyvereket is bevetett ellenük.
Ez a történelmi tudás nem szükséges ahhoz, hogy élvezni tudjuk a Barátunk, Supermant, de az is biztos, hogy ennek tudatában még jobban megértjük a háttérben zajló folyamatokat. A történet azonban nem a politikára fókuszál, hanem egy árva testvérpár, a hétéves Zana (Zamand Taha) és a tízéves Dana (Sarwar Fazil) sorsára. A néző akkor csatlakozik be a gyerekek életébe, amikor a srácok a helyi mozi tetőtéri ablakán lopva megnézik a Supermant.
A hollywoodi film akkora hatással van rájuk, hogy elhatározzák, elmennek Amerikába, és felkeresik a szuperhőst, hogy megkérjék, ölje meg Husszeint, és keltse életre a szüleiket. És a fiúk tényleg elindulnak, mégpedig egy Michael Jackson nevű hosszú fülű szamár hátán. Közben persze számtalan kalamajkába keverednek, végül azonban mindig kikötnek egymás mellett – hiszen a világon senkijük nincs egymáson kívül.
A Barátunk, Superman elsősorban azért rendkívül élvezetes mű, mert a gyerekszínészek – különösen a kisebb, a Zanát alakító Zamand Taha – egészen elképesztően fantasztikusak. Zana annyira végtelenül aranyos, naiv és hősies, hogy nincs olyan melegszívű ember, aki ne szeretné meg őt azonnal. Pedig folyamatosan üvölt, csöndes mondat egyszer sem hangzik el a szájából. Néha annyira hitelesek a srácok, hogy nehéz elhinni, nem az ő történetüket látjuk a vásznon. Persze rengeteget segít nekik a tökéletes látványvilág, a remek vágás, az ügyes operatőr – üvölt az egészről, hogy a svéd filmgyártás is legalább annyira profi, mint az amerikai (a stáb döntő része ugyanis svéd volt, de a rendező kurd származású svéd állampolgár).
Korábban már volt róla szó, hogy Szaddám diktatúrája végig a háttérben marad. Ez a másik legfontosabb pozitívuma a filmnek, hogy képes volt nem tolakodóan, nem erőltetetten bemutatni, mennyire kegyetlen világ volt Husszein alatt Irakban. A gyerekek szüleit a diktátor ölte meg, ez igaz, mégis a játékidő alatt – akárcsak az életben – sosem mászik előtérbe a politika. Jelen van, mindenki tud róla, de csak a legritkább esetekben bontja meg a falusi élet rendjét.
Az egyetlen probléma a Barátunk, Supermannel, hogy lezárhatatlan. A film végig magában hordozza az ellentmondást, vagyis hogy ugyan rendkívül bájos ötlet elmenni Amerikába, azért mégiscsak lehetetlen (bár egy hollywoodi film szerintem még ezt is megoldaná). Így pedig igazából nincs lezárás, az utolsó jelenet lehetne a hatvanadik percnél, és fordítva, a közepének egyik-másik megható epizódja le is zárhatná a cselekményt. De hát éppen ez a keserűség mutatja meg, milyen szerencsések vagyunk, hogy nem egy olyan világba születtünk, ahol nincs happy end.
Értékelés: 9/10