David Fincher változata nem ér fel a bemutatót megelőző nagy porveréshez vagy az Immigrant Songra (a Nine Inch Nails-főnök Trent Reznor Led Zeppelin-feldolgozására [a film zenéjéről kritikánk a Magyar Narancs friss, január 19-i lapszámában olvasható – a szerk.]) vágott főcímklip keltette várakozásokhoz. Ne szépítsük, ez csak egy tisztes újrafeldolgozás, nem rosszabb, de nem is jobb svéd elődjénél.
S mivel a sztorit nem kell felmondani – szinte kizárt, hogy ön, aki ezt most olvassa, nem ismeri Stieg Larsson könyvét és/vagy Niels Arden Oplev filmjét –, abban a sportágban indulok, amelyet a legújabb Fincher-mozi nézői is űzni fognak: komparatisztikában.
Larsson regénye nem stílusremeklés; számos, az egekbe menesztett skandináv krimivel szemben üdítően "modortalan", viszont durva mennyiségű epikai anyag van benne, amennyiből több könyv is kitelne. (Mintha tudta volna a hirtelen halált halt szerző, hogy nem kell a nyugdíjas évekre spórolnia, mindent belezsúfolhat a Millennium-trilógiába, nem az ő gondja lesz az elkerülhetetlen filmre írás, ahogy a busás jogdíjak elköltése sem.)
Ha az adaptáló meg tud küzdeni ezzel az anyagmennyiséggel, akkor már nyert ügye van, ehhez képest a szereplőválogatással járó, nagy nyilvánosságot kapott szenvedések harmadlagosak. S mivel egy szemüveg vagy egy maszkmester csodákra képes, egy szavunk sem lehet a színészekre. Daniel Craig és Rooney Mara ugyanolyan jól teljesít, mint a népes mellékszereplőgárda, a mindig örömmel látott Stellan Skarsgarddal, Robin Wrighttal és Christopher Plummerrel az élen. Fincher változatáról is elmondható ugyanaz, ami Niels Arden Oplevéről: annyira erős a történet, izgalmasak a figurák – Salander megint átüti a vásznat –, mozgalmas a cselekmény, hogy ilyen muníció birtokában művészet lenne rossz filmet csinálni.
A regény dramatizálása terén mindkét feldolgozás erős közepesre értékelhető. Fincher munkája vérbeli hollywoodi dramaturgiával tüntet, lényegre törő, ökonomikusan rövidre szabott jelenetekkel dolgozik, s ahol túl hosszú lenne (vagy a feszültség lanyhulásával fenyegetne) egy-egy epizód, ott jön a keresztbevágás. Ha a svéd filmet látva azon sopánkodtunk, hogy elvékonyodott a Millennium-szál, itt nem lehet ilyen panaszunk: ezt a szálat, több másikkal együtt, amelyért hol kár, hol meg nem olyan nagy kár, egyszerűen elejtik az alkotók. A főszereplő jó álomgyári szokás szerint egyáltalán nem gyakorolja a foglalkozását (már ha nem valamilyen hivatásrendi, tűzoltós vagy ügyvédes szubzsánerről van szó), miért is tenné, ha sorozatgyilkost kergethet ahelyett, hogy gazdasági újságíróként a nem túl fotogén kettős könyvelést bújná.
Ha maradt még valaki, aki filmnyelvi forradalmat várt A Zodiákus, a Benjamin Button különös élete, a Pánikszoba rendezőjétől, az most végleg megszabadulhat egy illúziótól, és besorolhatja David Finchert a jobb kismesterek közé. A tetovált lány minőségi iparosmunka: a megrendelők máskor is bátran házhoz hívhatják emberünket, ha szembejön egy ígéretes külföldi film, amin el kell végezni némi átalakítást, mielőtt bevezetnék a honi piacra. Ezt a munkát minálunk (és még néhány szegényebb vagy szerényebb helyen) szinkronizálásnak hívják. Amerikában meg remake-nek.
