Az amerikai szépségről viszont olyan jókat mondtak élükön Nagy Lacival, hogy egyből meg akartam nézni. Persze eltelt vagy egy hét mire Keki meg a Bori kitalálták, hogy fél nyolcra vesznek jegyet a Westendbe. Igaz, hogy 800 forint az ára, de legalább olyan kurva hangosan terítik a hangot, hogy bizsereg tőle a lábam. A székek meg vertikálisan szóródnak hátrafelé és csillagok vannak a földön. Ez nem tudom, miért fícsőr, de belesüppedt a másfél éves Vans cipőm a szőnyegbe, amit az öcsém javaslatára vettem még anno a Zone-ban a Villányi úton.
Keki és Bori lenn fogyasztottak valamit a tankban, amikor melléjük csapódtam és három deci frissen préselt narancslevet zúdítottam azonnal, mert korábbi tapasztalatom, hogy ha bulizni megy az ember, jó benyomást tesz a társaságra, ha egyből valami kemény piával helyezi magát az érdeklődés középpontjába és indítja meg a beszélgetést egy másik irányban. Hogy ne legyen olyan snassz a dolog ettem hozzá tofut, de műanyag lavórban és nem volt jó. Csak hármat kellett mozgólépcsőzni, mire felértünk a második terembe, de a parkolójegyemet nem hoztam magammal és így nem tudtam odaadni a pecsételő embernek, aki sunyi módon éppen egy Toy Story 2 plakát mögé próbált bújni előlünk - vesztére.
A film klassz.
Amikor meghallottam az első mondatokat, egyből egy Fight Clubbos kis fogyasztói-társadalom bírálat jutott eszembe és kezdtem volna fészkelődni a székemen, de szerencsémre rögtön feljavult a régi téma. Rögtön látni való volt, hogy a forgatókönyv remek és ezt a kijelentésemet így a film után két nappal is fenntartanám. Szerintem nem volt nehéz belőle jó filmet rendezni, de ezt a tagmondatot most csak azért nem törlöm ki, mert szeretek néha elhamarkodottan megmondani dolgokat. Kevin Spacey briliáns egyébként, baromi jól játszik. Mivel nem csak ebben a filmben láttam már még inkább megerősíthetem, hogy klassz a csávó. Érdekes módon mindkét főszereplő tini csaj melleit lehet látni a filmen, sőt, az egyik még csókolózik is a Spacey-vel. Én nem értem, hol marad a keresztény erkölcs!
A történet tele van elgondolkodtató dolgokkal, meg kis apróságokkal. Érdekes volt nézni. Legutoljára az Önpusztítók című méltatlanul alulértékelt film során volt hasonló érzésem, amikor el tudtam tűnődni bizonyos dolgok felől, mert volt értelme. Nem csak a tartalmi dolgok voltak jók viszont, hanem néhány rendezői megoldás is nagyon átjött nekem. Egyik kedvenc jelenetem a filmben az volt, amikor a középiskolás csajok előadtak egy rövid táncot a kosármeccs szünetében. Szívesen megnézném újra, de csak a szólóig. (Aki látta a filmet, az tudja, miről beszélek.)
Igazából a film nézése közben egy az egyben kiábrándultam a polgári családeszményből. Ezt meg is mondtam a csajomnak a film után telefonon, aki kellő megértéssel és türelemmel viseltetett. Néhány nappal később egyébként már máshogy látom az egészet és meggyőződésem az is, hogy egy éven belül már emlékezni sem fogok az egészre. Az viszont kimondottan tré, amikor a film végén rögtön fel kell állni és visszazökkenni a valóságba. Én szeretnék még egy kicsit üldögélni ott a moziteremben, kortyolgatni a szénsavas üdítőt, tűnődni a dolgok menete felől, meg egyáltalán: akklimatizálódni. És ezt most vehetitek kérésnek is.
Most is ezt akartam, de láttam, hogy a többiek már kezdenek rajtam röhögni (ez valami visszatérő elem lehet az életemben), szóval felvettem a ritmust, felhúztam az álarcot, amit az emberek úgy általában látnak a nap folyamán. Viszlát öcsisajtok.
