Piciny gyermekkorunk óta háborús filmek tucatjait láthattuk - bennük pedig: didaktikus partizánromantikát, hülye nácikat, héroszokat... Ám később megjelent (jó amerikai módra) az önigazoló, történelemcsináló fajta is. A téma Vietnam, Pearl Harbor vagy az Öböl-háború, esetleg keverve mindhárom.
A fegyverek szava is effajta csinálmány: igaz történetből összegyurmázott valóság. Az amerikaiak szénája 1942 tájt rosszul állt: a japánok kódjaikat sorra feltörték, s sorra kijátszották terveiket. Ekkor jött a nagy ötlet: az őslakos navahók nyelvére készítettek kódrendszert, s a törzs tagjai lettek a szuperfontosságú kódolvasók. A film ezeknek a férfiaknak a történetét beszéli el, s állít hősiességüknek emléket.
A rezervátumban lakó Yahzee (Adam Beach) és Fehér Ló (Roger Willie) önkéntesként jelentkezik katonai szolgálatra. Népük becsülete és amerikai hazafiságuk egyaránt fontos számukra. A kiképzés során nem csupán a katonaéletet és speciális feladatukat tanulják meg, hanem fehér bőrű bajtársaik ellenszenvével és bizalmatlanságával is szembesülniük kell. A harctérre indulva mindkettőjük mellé egy-egy tapasztalt, tűzkeresztségen átesett katonát rendelnek: feladatuk elsősorban a kód védelme, nem a személyé. Yahzee társa a bizalmatlan és morózus Enders (Nicolas Cage), míg Fehér Lóé az életvidám Ox (Christian Slater) lesz. Csapatuk a japánok által erősen védett Szaipan-sziget ellen indul. A két harcedzett fehér férfinak és a rezervátum nyugodt világából érkező két indiánnak is meg kell vívnia harcát önmagával, a társával, s a harc kíméletlenségének elfogadásával, hogy el tudja elfogadni pillanatnyi helyzetét, amely magában hordozza a végzetet és kilátástalanságot...
Ismét megerősítést nyer, hogy már a II. világháború is az információk harca volt: lehallgatóberendezésekkel, dekódolókkal lopkodták az ellenfél híreit, parancsait. S lőn meglepetés, sok halott, sírás-rívás és dicsőség. A film alkotói ezúttal az évtizedekig titkolt navahó kódról rántják le a leplet - újabb adalékául a hadtörténetnek. S ez eddig rendben is van. Történetileg és külsőségeiben érdekes és izgalmas múltbéli dolgokat ismerhetünk meg. Ez a történelmi adalék azonban sajnos elvész a klisék tucatjai között. Izgalmas, látványos, megható - ám a történet némelykor hitelesnek tűnő szeletkéin kívül nem nyújt semmi újat. A csatajelenetek éppúgy ismerősek, mint az alkotói szándék szerint vezérmotívumként megjelenő bajtárssá válás története vagy az egyéni és közösségi érdek feletti tanakodás. A John Woo-tól megszokott akció/perc reláció továbbra sem csökken.
Végeredményképp a csatajelenetek hiperrealisztikus ábrázolása már-már gyomorforgató. A már sokszor bizonyított sztárok mellett az indiánokat alakító színészek játéka szinte egyenrangú.
Így berzenkedéseim ellenére is azt kell mondanom, hogy minden részletében tökéletesen kivitelezett darabról van szó. Ismét szembesülhetünk a háború borzalmaival, s ismét rádöbbenhetünk, hogy amire nincs válasz: az a fegyverek szava.
