A rossz tanárok és nagyszülők után megjöttek a rossz anyák, akik nem bírnak magukkal. Várjuk a rossz nővéreket és műtőorvosokat. Hová tart ez a társadalom!
Kinek ajánljuk? A csajos vígjátékok kedvelőinek, amiket a nők azért bírnak, mert azonosulni tudnak a szereplőkkel, a pasik meg szeretik nézni, ha a lányok elengedik magukat. Nagyjából ennyi, de ez már így is lefedi a népesség zömét.
A női vígjáték a kulcsszó, mindenki ilyet akar készíteni, mert ez a divatos és van hozzá egy rakat menő és vicces színésznő, akikkel szellemet lehetne fogni – de ez nem az a film, hanem az, amiben az anyukák tejjel locsolják egymást és jól berúgnak. Dobozos tehéntejjel, a félreértések elkerülése végett. A Rossz anyák rendezője eredetileg maga Judd Apatow, korunk vígjátékkirálya lett volna, és nejének Leslie Mannek szánta a főszerepet, de a házaspár valamiért távozott a produkcióból, így megkaptuk a félig ismeretlen Scott Moore és Jon Lucas rendezőpárost, akik a Másnaposok forgatókönyvírói voltak, ami rossz hír, a főszerepre viszont Mila Kunist, ami meg jó hír.
A szépséges Mila szülés után tért vissza a szakmába – és terhesen, gondoltuk, ez jó alapanyag neki, ebből tud dolgozni, és ő különben is vicces, hiszen Meg Griffin hangja a Family Guyban! És tényleg formában van, mint a munkamániás mintafeleség, aki alól kicsúszik a talaj, majd maga dönt úgy, hogy egy kicsit rossz anya lesz. Ebben mondjuk segítség, hogy a lány idegesítő, a fia tompa, a férje meg egy debil és a neten csalja, de még jobb a két új barátnő az iskolából, a nagyszájú nimfomániás elvált asszony és a négygyerekes szürke egérke (Kathryn Hahn és Kristen Bell), akikkel egy kicsit bulizni lehet. Ám a megváltozott anyuka nem tetszik a szülői munkaközösség elnökének (Christina Applegate), és jól betesz neki, ami csúnya cicaharcban torkollik – pontosabban egy SZMK választási kampányban.
Azt senki sem várta, hogy a magukról kicsit elfeledkező anyukák másfél órás sztorija súlyos egzisztencialista kérdéseket vet majd fel vagy utat mutat egész anyagenerációk számára, és ilyesmi valóban nem történik. A történet még vázlatosnak is csak némi jóindulattal nevezhető, ide-oda tesz néhány pöttyöt, felmutat pár mellékszereplőt és mutatós díszletet, sőt, előránt egy vacakul megírt szerelmi szálat is, hogy úgy egyben legyen az egész, és ne csak egy üres stúdióban olvassák fel a szövegkönyvet a szereplők, majd szépen megvárjuk, mikor vadulnak be a csajok. Ez erről szól, és a pénzünkért meg is kapjuk azt, amit vártunk, mert a film az ereszd el a hajam részeknél működik, és akkor jól működik a többi amolyan töltelék – hol semmilyen, hol nyálas, hol unalmas. A buli azonban buli, és a közönség nevet azon, ha a jólnevelt családanya kicsit bazdmegel – ezért a 16-os korhatárkarika, másért sajnos nem -, és ezek a lányok jók ebben.
Mila Kunis azon kevés színésznők közé tartozik, akiknek egyformán jól áll a vígjáték és a dráma – utóbbit sajnos ritkán vállal, a Fekete hattyúban csodás volt -, és ő itt a történet szilárd középpontja. Nem kell sokat csinálnia, csak néha szigorúan néznie vagy ráncolnia a homlokát, az is megteszi, mert szerethető és nézhető, a többit elvégzi a Kathryn Hahn és Kristen Bell páros, akik viszont bátran lemennek kutyába. És persze ott van a műfaj nagy öregje – és nem igazán öreg, mert most is dögös -, Christina Applegate, a sztori genyója. aki, utánanéztem, 1983 óta nyomja a szakmát, és el a kalappal előtte. A legvégén, a stáblista alatt a főszereplők anyjukkal beszélgetnek, és a film legviccesebb része az, amikor Applegate elmeséli, milyen filmre vitte magával anyja 9 évesen – és persze az házibuli is ütős, amit a csajok rendeznek, és ahol rapre nyomják.
Értékelés: 6/10 
