Simon Carr brit újságíró önéletrajzi regényét vitte vászonra Scott Hicks ausztrál rendező, akit leginkább a Ragyogj! című filmjéről ismerünk. Ezúttal arról mesél nekünk sajátos modorban, hogy miképp boldogul egy férfi és két fiú szerető feleség és gondoskodó anya nélkül.
Árvulás
Joe Warr (Clive Owen) Ausztráliában élő angol sportriporter, aki második házassága miatt költözött a kenguruk földjére, hátrahagyva elvált feleségével maradt fiát, Harry-t (George MacKay). Sajnos azonban az újrakezdés idilljének is hamar vége szakad, amikor Joe felesége, Katy (Laura Fraser) rákban elhuny. Joe-nak az érzelmi veszteségen túl meg kell birkóznia hatéves kisfia, Artie (Nicholas McAnulty) gyászon való átsegítésével és gondozásával, valamint a háztartás és a sok utazással járó sportriporteri munka összeegyeztetésével. A zűrt csak fokozza, amikor Angliából megérkezik a tinédzser Harry. Szerencsére azonban Joe-nak segítsége is akad a csinos, szőke anyuka, Laura (Emma Booth) személyében.
Felemás
Scott Hicks keserédes drámája furcsa hatást gyakorol a nézőre. Az ember úgy érzi, hogy majdnem jó, majdnem jó..., de aztán mégsem. A fő gond az, hogy meglehetősen egyenetlen. Bizonyos jelenetek jó értelemben véve nem szokványosak és kerülik a szentimentalizmust (például a tengerparti autózás gyerekkel a motorháztetőn), más jelenetek azonban erőltetettek, túlkomponáltak, csöpögősek, vagy éppen unalmasak. (A kevésbé sikerült jelenetek közé tartozik pl. az eltúlzott tinitombolás a házban, illetve a feleség halál utáni megjelenései és Joe-val folytatott párbeszédei). Sajnos az utóbbi kategóriákba tartozó jelenetek vannak többségben, ettől pedig az egész valahogy nyögvenyelős és mesterkélt lesz, amit jól szimbolizál a magyar címhez illesztett rémes alcím.
Pedig ez a történet igazán kiváló alapanyag lett volna, hogy valami igazán szívhez szólót alkossanak belőle a filmesek, sajnos azonban a katarzis elmarad. Nézi az ember, valamelyest be is vonódik, de érzelmileg alig érinti meg. Bevallom, egy idő után (kb. 70 perc) elkezdtem az órámra pillantgatni.
Három gyerek
Persze mindig nagy tragédia, ha az ember közeli hozzátartozóját veszíti el, de az apa filmben ábrázolt nehézségeinek jelentős része nem is özvegységének fájdalmából ered, hanem csupán önnön éretlenségéből és elkényeztetettségéből. Központi elem ugyanis, hogy mennyire kell őt sajnálni, amiért nehezen birkózik az olyan hétköznapi feladatokkal, amelyek a legtöbb feleséggel és anyával szemben magától értetődő elvárást jelentenek. A koszos, rendetlen háztartás, a következetlen gyereknevelés, és az ebből fakadó problémák elsősorban a markáns arcú főhős személyiségének infantilizmusát mutatják.
Mogorvák és marconák
Clive Owen egyébként remek James Bond lehetne, és remekül állnak neki az olyan marcona figurák, mint Dwight a Sin City-ből, vagy Larry a Közelebb-ből. Itt azonban hiába igyekszik, hogy megmutassa érzékeny énjét is, jobbára csak a rezignált, a rezignáltan humoros, és a rezignáltan szenvedő arckifejezéseket váltogatja. A gyerekszereplők ügyesek, de a szelíden mogorva angol srác (Harry) összehasonlíthatatlanul szimpatikusabb volt, mint a kis méregzsák Artie.
Az ausztrál tájképek jól néznek ki, ahogy Clive Owen is, de egy ilyen típusú filmnél ezek nem lehetnek szempontok. Az Anyátlanok jó alapanyag felemás eredménnyel. Néhol bájos, néhol elgondolkodtató, máshol erőltetett vagy lapos - összességében véve hiányzik belőle a drámai mélység.
Kinek ajánljuk?
- Aki a nőkről szóló filmeket már unja, és most egy fiús történetet akar látni.
- Clive Owen rajongóinak.
- Aki úgy akar drámát, hogy közben véletlenül se kelljen sírnia.
Kinek nem?
- Aki több természetességet és mélységet vár egy ilyen jellegű filmtől.
- Aki szerint Clive Owen inkább maradjon meg a macsószerepeknél.
- Aki ilyen filmeket inkább karácsonykor nézne.
6/10
