Lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy Len Wiseman unatkozva ül otthon. Felveszi a telefont, szól a haveroknak, ugorjanak már át egy kis bandázásra. Amikor már szét-boxozták az agyukat, aszondja Lenny, ugyan már srácok, ha már úgyis így benne vagyunk, dobjuk össze az Underworld legújabb részét, hogy legyen miből megvegyük az új konzolt.
És összedobják. Az Underworld eddig is szedett-vedett sagájának legújabb darabja minden eddiginél átgondolatlanabb és – a geekek legnagyobb örömére – aprítósabb. Egy felpörgetett számítógépes játék, ami bizony nagyon tud élni a 3D adta lehetőségekkel, ez talán az egyetlen erőssége a filmnek. Bár az CGI sok téren még mindig hagy maga után kívánnivalót, a pörgő akció és a hatásos térélmény – a bozasztóan kínós autósüldözéstől eltekintve – elvonja a figyelmet a gyagi farkasokról. Nem lehet azonban nem észrevenni a filmben tobzódó logikai bukfenceket és az értelmetlen, teljes mértékben a látványnak alárendelt cselekményvezetést. Borzasztóan idegesítő, hogy a többek között Scott Speedman nevével beharangozott filmben a színész három percig látható, a film további részében csak jelzésértékkel van jelen. Láttunk már ilyet – a legdurvább Steven Segal eltűnése a Tűzparancs tizedik percében –, de az ilyesfajta átverés fájón olcsó trükknek tűnik egy önmagát A-listás filmnek álcázó mű esetében. Mindenesetre az Underworld: Evolúció után joggal várhattuk volna Michael Corvin (Scott Speedman) nagyobb térnyerését, de ezúttal a történet teljes egészében Selene (Kate Beckinsale) karakterére koncentrál, aki most hibrid gyermekéért (a tizenkét évest egész meggyőzően alakító húsz év körül járó India Eisley) harcol a vérfarkasokkal. Persze Beckinsale a tapadós bőrcuccban még mindig nagyon guszta, de kérdem én, minek ehhez új filmet forgatni. Selene ebben a filmben nem sokat teketóriázik, aprít mint a gép, akik a naturális látványt kedvelik, megkapják végre a magukét. Akik azonban a korábbi részekben szépen építkező mítosz újabb darabkáira vágynak, csúnyán csalódni fognak. Se ősök, se hagyomány, se barokkos díszletek, csak szürke betonfalak közé szorult szó szerinti értelemben vett vagdalkozás.
A szereplőgárdában Theo James az ügyeletes szépfiú, a főgonoszt pedig az utóbbi években egyre több negatív szerepet bevállaló Stephen Rea alakítja. Az ír színész persze most is vérprofin hozza az egyébként nem sok kihívást jelentő sablonkaraktert, de egyszerűen nem értem, hogy olyan gyöngyszemek mellett, mint amilyen például a Semmit magamról is, mi szüksége van vérfarkasként bohóckodni. Talán ő is összejár időnként Len Wisemannel bandázni.
