A helyszín ismerős, az emberi szituációk is azok, mégis csodálattal vegyes félelemmel nézzük Todd Field több mint kétórás filmjét. Legalábbis annak nagy részét. A rendező a négy fal közé szorított emberi drámák mesteri ábrázolójaként mutatkozott be A hálószobában című alkotásával, s most is a belső történésekre, a föltárulkozó vagy örökre rejtve maradó titkokra koncentrál. Az egykori jeles színészből lett filmes nem felejtette el, honnan jött, hogy a siker talán legfontosabb összetevője a színészek kiválasztása és vezetése. Újra rácsodálkozhatunk arra, hogy Kate Winslet nem a Titanic kényszerből kiválasztott és könnyen felejthető hősnője, hanem elsőrangú drámai színésznő, akit az Apró titkokban nyújtott alakításáért méltán jelöltek az idén Oscar-díjra.
A történet helyszíne egy kertváros, ahol az egymás mellé állított családi házakat nem kerítés, nem is a gondozott gyep választja el, hanem a benne lakók társas magánya. Ennek a sajátos amerikai életformának és környezetnek eddig az Amerikai szépség című film volt az emblematikus ábrázolója, ám Todd Field újragondoltatja velünk a képzeletbeli rangsort. Pedig nem hibátlan mű az Apró titkok. Kezdjük is az önmagában megálló, de a filmben inkább betétként ható történetrésszel. A kisváros nyugalmát fölkavarja a hír, hogy kétévi távollét után visszatérhet egy pedofíliával vádolt és elítélt férfi. A Ronnie J. McGorvey iránti ellenszenv, a gyermekeik iránt érzett aggodalom látszólag összekovácsolja a település lakóit. A rendező ezt az igencsak kényes témát is árnyaltan és sokrétűen ábrázolja, de inkább a Ronnie-t megformáló Jackie Earle Haley nagy hatású, a legjobb férfi mellékszereplő Oscardíjára jelölt magánszámát láthatjuk.
A film nyitójelenetében kismamák ülnek a játszótér padján, beszélgetnek, s fél szemmel a csemetéket vigyázzák. Mindennap ugyanabban az órában és percben érkeznek, pontosan fél tizenegykor tízóraiznak. És mindig ugyanarról beszélgetnek, férjeikről, szexuális életük kisebb-nagyobb nyomorúságáról. Csak ez az óraműszerű életvitel óvja meg őket a széteséstől, az unalomtól és ürességtől. Sarah Pierce, aki hároméves kislányát cipeli naponta a játszótérre, és némiképp új tagnak számít a hölgykoszorúban, már harmadszor felejt el a héten tízórait hozni a gyerekének. Meg is kapja érte a megjegyzéseket. A kompánia csak akkor jön izgalomba, amikor újra föltűnik a játszótéren Brad Adamson a kisfiával. A jóképű, ám tartózkodó fiatalembert fogadásból Sarah szólítja meg, s a többiek bosszantására induló beszélgetésből szenvedélyes szerelem lesz.
A két központi szereplő, Sarah és Brad félbehagyott életet él. A fiatalasszony bölcsészetet tanult, a doktorit már nem tette le, hozzáment egy menedzserhez, megszülte a kis Lucyt, és most naponta azt várja, hogy mikor érkezik meg az önmagát roppant elfoglaltnak tartó férje, hogy végre kiszabadulhasson otthonról. Brad jogot végzett, de az ügyvédi szakvizsgán kétszer megbukott. Az újabb vizsgáig ő vigyáz Aaronra, s várja haza gazdag, roppant csinos és szintén roppant elfoglalt feleségét, hogy esténként a könyvtárban tanulhasson. A rendező remekel azokban a jelenetekben, amikor és ahogy a két fiatal egymásra talál. A szálakat Sarah mozgatja, az együttlét helyszínét, a kisváros uszodáját ő ötli ki. A nyilvánosság előtt vannak, a gyerekektől mégis fedve. S tart ez az idill egészen addig, míg Brad feleségében meg nem szólal a vészcsengő: a férje túlságosan is boldognak és kiegyensúlyozottnak látszik. Elég csak megkérdezni az imádott Aaront a papa napirendjéről. A hideg szépségű Jennifer Connelly méltó társa a már méltatott Kate Winsletnek: attól, hogy nem tartja semmire férjét, még nem adja oda másnak. A történet befejezése az elviselhetetlennek hitt mókuskerék újbóli, kissé elégikus beindítása, a férfigyávaság sokadik mementója.
