Luciani, Vettori, Santi, Profundi, Corleoni... El Djebana. Úgy vonulnak szemünk előtt a börtöntöltelékek, mint a Beatles a zebrán, s fennhangon mondják a nevüket. Rövid kis jelenet, a mindennapos börtönközlekedés része ez a kissé demonstratív átvonulás, egy apróságban mégis más, mint az addig megfestett, erőszakos való. A börtön eminens urai mennek a gyengélkedőbe bandaügyeiket intézni; elöl a korzikaiak vezére, hátul pedig hősünk, a kakukktojás. Vígjátéki pillanat egy magát nagyon is komolyan vevő börtöndrámában: a tornasor legutolsó tagja a sok veretes maffianév után ilyet szól: El Djebana. Alighanem e benyögés a produkció legjobb pillanata, az első alkalom, hogy a börtönvalóságot és a társadalmi erőviszonyok rács mögötti vetületét kitartóan sulykoló rendezői akarat felengedne. Jacques Audiard, a franciák bűnből doktorált neves filmrendezője elkacsintotta magát: elöl a gengsztermítosz, hátul meg a legkisebb fiú meséje. Ezek ketten, a nagy testű, lenyalt hajú korzikai és az írástudatlan arab gyerek, bár külön-külön kétségtelenül valós, kriminalisztikailag megalapozott mintákat húznak maguk után, egymás mellett egy nagy múltú filmes séma alabárdosai. Mert A próféta, noha az alsó francia néposztályok, illetve a helyi maffia- és börtönviszonyok tollaival ékeskedik, mégiscsak az egyik legősibb mesterséget űzi: gengszteresdit játszik. Az érdekli, hogy miként fordul meg a vonulási sorrend.
Az újoncot újonc játssza, a Malikot alakító Tahar Rahimnak ugyanaz a megvert-kétségbeesett kutyanézése van, mint amilyet egy másik büntetett előéletű Audiard-hős, Vincent Cassel adott elő a rendező sorrendben második művében, A számat figyeld!-ben. A 19 évesen 6 évre lesittelt Malik nem a börtönudvar neki rendelt térfelén, az araboknál, hanem a kisebb számú, de nagyobb befolyással bíró korzikai táborban landol, mert rendelés jött kívülről: ki kell nyírni egy frissen érkezett besúgót, és erre ő tűnik a legalkalmasabbnak. A keresztapa (Niels Arestrup) magához rendeli, és atyailag halálosan megfenyegeti a fiút, majd gyorstalpalón elvégezteti vele a "hogyan öljünk szájba vett zsilettel" kezdőkurzust. Nem egy Rocky-féle, felemelő edzésprogram, az már igaz, az pedig a debütáló gyilkos külön pechje, hogy a halálraítélt, aki egy egyszerű börtöntranzakció folytán (hasisért szopás) engedi magához a zsilettet, kifejezetten jóságos forma, s halála után még vissza is jár kísérteni. A gengsztermítosszal való szemérmes kacérkodás mellett ez a szellemvonal is egyike a film lírai ellágyulásainak, melyet például a nyakelvágás igen bővérűen ábrázolt aktusa hivatott ellensúlyozni. Audiard egyik pillanatban a valósággal kezel, a másikban viszont a mítoszszal, s mint a kínai tányérpörgető, a fiú felemelkedését is elővezeti. Hősünk először felszolgáló, díszarab a korzikaiak asztaltársasága mellett, feljebb bukása után pedig portás, mindenféle kisebb mutyik lebonyolítója. A nagyfőnök melletti szobát kapja, frizsider, videó és alkalmanként egy bejáró kurva a jutalma. Belőle lesz a don szeme-füle, e szemfülesség pedig meghozza a saját bizniszt, hisz időközben fél-fél napos kimenőket is bonyolíthat. Bent kitartóan főzi a kávét, de már a saját szakállára is dolgozik, és hatalmi terjeszkedését is megkezdte már a nescafés üveg árnyékából. A reggel héttől este hétig tartó eltávokba váltságdíj-kézbesítés, nagybani drogügylet-bonyolítás és végül egy második - az elsőnél jóval nagyobb szabású - gyilkosság is belefér. Utóbbival Malik leteszi az érettségit (az írásbelit már letette a hivatalos képzés keretei között), s olyan menedzseri készségről tesz bizonyságot, ami végképp a romantikus gengszterábrázolás irányába viszi a produkciót. Baj ez? Dehogy: amennyire csípjük a kőkemény realizmust, annál már csak a teátrális, picit tán lassított alvilági járást szeretjük jobban. Meg az olyan karriertörténeteket, melyben a legkisebb fiúból alvilági kiskirályfi válik.
