zene: Steven Price, Felix Buxton, Simon Ratcliffe
vezényel: Geoff Alexander
kiadás éve: 2011
kiadó: Universal
játékidő: 53:51

Egy fiatal lány tart hazafelé este, London egyik nem éppen közbiztonságáról híres negyedében, amikor késsel felszerelkezett suhancok támadnak rá és kifosztják. Ám mielőtt pontot tehetnének a művelet végére, a mellettük álló autóra rázuhan valami. Moses, a banda vezére végez a rátámadó lajhárszerű lénnyel, amiről kezdetben még nem sejtik, hogy micsoda, ám amikor további, immár jóval nehezebben legyőzhető vendégek érkeznek az égből, rájönnek, hogy morcos földönkívüli látogatókkal van dolguk. Ám a kamaszokat nem olyan fából faragták, akik szó nélkül eltűrik, hogy bárki is az ő felségterületükön garázdálkodjon...

A "Haláli hullák hajnala" rendezője, az ezúttal producerként jelen lévő Edgar Wright köréből került ki a film direktora, Joe Cornish, aki emellett a szintén 2011-ben bemutatott, Steven Spielberg-féle "Tintin kalandjai" forgatókönyvírója is. A korábban csak tévésorozat-epizódokat jegyző Cornish a Nick Frostot leszámítva ismeretlen arcokkal telepakolt "Idegen arcok"-kal debütált a mozi világában. Az egy éjszaka alatt zajló cselekmény nem követi a szokásos idegeninváziós történetek unalomig ismert sablonjait, hiszen egy pillanatig sem megyünk el a szokásos globális támadás irányába, a történetet csakis a kamaszok szemszögéből láthatjuk, sőt még attól a lakóépülettől sem sokszor távolodik el a kamera, ahol élnek, és amely végül a leszámolás fő helyszínévé válik.

A film eléggé hibrid külsőt öltött, mivel a sci-fi mellé némi horror keveredett, sőt akadnak aprócska poénok is, melyek ugyan messze nem emlékezetesek, de így még a vígjáték is felkerülhetett a műfaji palettára. Mivel nem amerikai, hanem angol-francia koprodukcióról van szó, és ennek megfelelő költségvetésről, a szörnyek kidolgozását egy pofátlanul formabontó ötlettel spórolták meg az alkotók, hiszen azok nem lettek többek foszforeszkáló fogú, szurokfekete, gorillaszerű szőrgombócoknál, mégis valahogy illenek ide, nem lóg ki a ló... azaz az idegenláb. Ellenfeleik, a kamaszok egytől egyig hiteles karakterek, John Boyega - korához képest - tekintélyt parancsoló a vezér szerepében, azonban hiába főhősök, nagyon nehéz melléjük állnunk, mivel hasonló, csakis falkában támadva bátor fiatalokkal már szinte mindenki összeakadt. Jól tudjuk, hogy ennek a generációnak az elvadult tagjai már most mekkora problémát jelentenek számos országban, hiszen szinte egy fél szendvicsért is gondolkodás nélkül megforgatják az emberben a szinte harmadik karjukká vált bicskát, innen pedig messze áll a könnyebb távolságtartást kínáló hollywoodi gengszterromantika. Korrekt módon viszont a film sem mentegeti őket túlzottan, hisz már rögtön a nyitó jelenet alatt kigondolhatjuk, melyikre hány évet sóznánk valami kőbányában letöltve. Így viszont nehéz izgulnunk értük, épp ezért az "Idegen arcok" megmarad egy érdekes, de feledhető mozinak, aminél azért nem sajnáljuk azt a másfél órát, amit eltöltöttünk vele.

Ezúttal három zeneszerzőt is látunk a stáblistán. Felix Buxton és Simon Ratciffe a Basement Jaxx nevű elektronikus duót alkotják, akik a house, a funky, a soul, a punk, a rock és számos egyéb stílus különleges ötvözetét művelik, fénykorukat pedig a 2000-es évek elejére-közepére tenném, amikor olyan dalaik hódították meg többek közt az MTV slágerlistáját, nem ritkán vendégénekesek közreműködésével, mint például a "Good Luck", a "Red Alert", a "Where's Your Head At" vagy az imént említetteknél még könnyebb, bollywoodias videoklippel megtámogatott "Romeo". A harmadik név, Steven Price zenei vágóként dolgozott többek közt olyan alkotásoknál, mint "A Gyűrűk Ura – A két torony" és a "Batman: Kezdődik!", Jaxxékkel társulva – s hozzájuk hasonlóan – pedig első mozifilmjét jegyzi az "Idegen arcok"-kal. Mivel a Basement Jaxx a tánczenei színtér felől érkezett, nem meglepő, hogy az elektronikus ütemek dominálnak a score-ban, Price pedig a vonós megoldásokért felelt (a stáblistán egyébként utóbbi a komponistaként, míg a duó kiegészítő zeneszerzőként van feltüntetve).

Az albumot majdnem beválogattam a 2011-es évértékelésembe a legrosszabbak közé. Ám mivel eléggé szokatlannak találtam a hangzást, arra gondoltam, hogy a jelenetek alatt akár még működőképes is lehet, így egyfajta, a maga helyén kezelt megelőlegezett bizalommal vártam még a végleges ítélettel, és jól döntöttem. Hasonlóan a Dust Brothers a "Hanna – Gyilkos természet"-hez szerzett, helyenként elég bosszantó, de a képekkel együtt sokkal működőképesebb zenéjéhez, a film alatt itt is jobb a helyzet. Bár Dusték értékesebb munkát végeztek, viszont Jaxxék idegborzoló zörejei a jelenetek alatt azért jobban elviselhetők.

A kilencvenes évek rapzenei ötleteivel támadó, erőteljes basszussal és szétdarabolt rappeléssel tarkított, illetve hangmintákból összeállított kíséreten alapuló "The Block"-kal még semmi baj sincs, egyedi színfoltot képvisel, ahogy társdarabja, a "Just Another Day" is. A probléma akkor áll elő, amikor számba vesszük a nem kifejezetten hallgatóbarát trackeket (és minőségileg feltétlenül ide sorolandó KRS-One, illetve Mikis Michaelides fenyegetően-próbálok-nézni-ergo-kőkemény-vagyok stílusú gettórapje is), ezzel pedig megkapjuk az album bő harmadát. Némelyik elektronikus téma (a teljesség igénye nélkül: "Tooling Up", "Rooftops", "They Wants Moses") borzasztó, hiszen nem többek digitális zajokból összeálló katyvasznál, mintha valamiféle "mindent öntsünk egybe" elgondolás mentén születtek volna meg.

A lemez további pontjain már többnyire érdekes elképzelésekkel találkozunk, melyekre olykor ugyan szintén nem illik a zene kifejezés, hiszen csupán afféle hangképek, de mégsem rosszak. Ilyen az ufós effekteket bevető "It’s Raining Gollums", a már-már nyugodt "They Fell Out of the Sky" és a feszült "Turn the Gas Up". A szerzők kiléte miatt meglepő módon nem szoftverrel létrehozott, hanem valódi vonósok többnyire el vannak rejtve a további összetevők mögé, de az olyan felvételek hátterében jól érvényesülnek, mint a "Round Two Bruv", az "I Need to Finish What I Started" vagy a film csúcspontjain elhangzó Moses-témák: a "Moses - Ninja", a "Moses vs The Monsters" és a "Moses The Hero". A score-rész az utolsó jelenetet is záró "The Ends"-szel ér véget, mely ismét a zene hatásosabb pontjait gazdagítja.

Bármennyire is vita tárgyát képezheti a színvonal, azonban az adott szcénák alatt minimum elfogadhatóan teljesítenek a kompozíciók, ezt pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni egy aláfestés megítélésekor. Annak eldöntése viszont, hogy a Basement Jaxxnek van-e keresnivalója a mozivászon környékén, még várat magára. Egyfelől a film témája elég speciális megközelítést igényelt, ki tudja, hogy képesek-e másra, pláne jobbra, meg hát azt sem szabad feledni, hogy a külön hallgatva vitatható trackek olyan jelenetek alatt növelték a feszültséget, melyek során ha nem is mindegy, mi szól, de nem elsősorban a score-ra figyelünk. Addig is, amíg ez kiderül, az "Idegen arcok" muzsikája megmarad egy fura kísérletezésnek, de semmiképp nem valami olyannak, amit rendszeresen meg szeretnénk hallgatni.