Nagy Viktor Oszkár Apaföld című filmje az apa-fiú számtalanszor körbejárt, mégis minden családban más feszültségeket generáló kapcsolatára épül. A történet feldolgozása esetünkben a befogadás-elengedés, közeledés-távolodás ellentéteiből adódó feszültségeket járja körül.
Az apa (Derzsi János) most szabadult a börtönből, szőlőföldet vásárol, ahol megmutathatja kamasz fiának a kétkezi munka áldásait, hogy ilyenformán zökkentse vissza rendes kerékvágásba a rendetlen családi életet. Fia (Halmi Tamás) azonban nem tud mit kezdeni a hirtelen visszatérő példaképpel, melynek közelségére épp annyira vágyik, mint amennyire elutasítja.
Az alkotók a vizuális összhangra helyeztek nagyobb hangsúlyt: lassú kameramozgások és szürke, barna, zöld színek uralta képsorok követik egymást, mintha nagyon ráérősen lapozgatnának egy családi fotóalbumot. Az arcok is illeszkednek ebbe a kompozícióba, szikárak, sziklaszerűek, találkozásaik a kovakövek összekoccanását idézik, amiből itt csupán szikra lehet, de tűz nem.
Ebből az albumból viszont hiányoznak a mosolyok, a családias pillanatok, vagy az emberi gesztusok. Mindenki kemény kő önmagában, természet adta vonásokkal és soha ki nem mondott belső feszültségekkel. A föld művelésének pillanatait szemlélve pedig csak reménykedhetünk, hogy egyszer eljön majd a szüret, amely után az apa és a fiú, a mester és a tanítvány egy asztalhoz ül.
A fiú édesanyja már rég nincs a családdal, hiányát húga (Ági - Nagy Andrea) próbálja pótolni, ám az általa teremtett asztalközösség sem lehet őszinte - csak egy újabb alkalom, amikor meg kell szólalni, ezért minden falat és minden mondat a gombócot növeli a torokban - s erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy apa és fia mindketten férfiként szeretik ezt a nőt.
A szófukar, hosszú szünetekkel teli párbeszédek kezdetben leginkább székely viccekre emlékeztetnek, de ha van is néhol csattanó, az alapkoncepció mégsem a nevettetés, hanem a hárítás, az egymáshoz való közeledés ellehetetlenülésének érzékeltetése, amely illik a film képi világához, de - mivel az emberek általában nem így beszélgetnek, főként nem akkor, amikor épp kirabolnak egy boltot vagy sok év után újra találkoznak - közelebb nem hozza őket egymáshoz, sem minket hozzájuk.
Mivel az alaphangulat ennyire meghatározó, s ebból a rendező láthatóan a drámaibb pillanatokban sem enged, nincsen fokozás, sem feloldozás vagy bármilyen gesztus, amely oldaná a feszültséget vagy áthidalná a távolságokat. Minden közeledés eleve magában hordozza a megtehetetlen utat, mint amikor az úszni nem tudó az átkelés szándékával szemléli a túlsó partot. Nagy Viktor Oszkár alkotása ígéretes és egységes, vágóként és rendezőként sajátos színfoltot képviselhet a magyar filmek palettáján, hogyha kever némi lazaságot, könnyedséget és emberséget az elkövetkező történeteibe.
