Nagy baj történik akkor, amikor egy műfaj divatba jön. Vegyük példának a tini horrorokat. Az 1996-os Sikoly hatására elképesztő mennyiségű hasonló darab került a mozikba. A Tudom, mit tettél tavaly nyáron és a Rémségek könyve még egész szórakoztató darabok voltak, de a folytatásaik és az olyan félresikerült klónjaik, mint a Véres Valentin, egy idő után teljesen taccsra tették a zsánert. Ugyanez történik most a fantasyvel. A Gyűrűk Ura-trilógia és a Harry Potter-sorozat által elindított divathullámot a Narnia krónikái még meg tudta lovagolni, viszont azóta a műfaj összes filmje minőségtől függetlenül hasalt el a mozikasszáknál. Az Eragon és az Ébredő sötétség kétségtelenül meg is érdemelték ezt, de a műfaj roppant túlreprezentáltságába sajnos egy olyan gyöngyszem is belebukott, mint a Csillagpor. Tetszik, nem tetszik, a nézők ráuntak a fantasykre, főleg miután a legtöbbjük egy kaptafára készült. Az arany iránytű valahol félúton helyezkedik el a zsáner emlékezetes és felejtős darabjai között, tehát erősen felemás alkotás.
Chris Weitz rendező (Amerikai pite) filmje egy olyan világban játszódik, ahol az emberek lelke nem a testükben helyezkedik el, hanem egy állat formáját öltve mellettük jár. A kis Lyra Belacqua (Dakota Blue Richardsot több mint tízezer gyerek közül választották ki) a magisztrátus kollégiumában él, ám amikor egy barátját elrabolják, maga is útra kel a fagyos észak felé. Ekkor még nem is sejti, hogy kalandja nem csak a barátja kiszabadításáról szól majd, hanem az egész világ sorsára kihatással lesz.
Már az első percek után szomorúan konstatáltam, hogy a főhős ismét egy kiválasztott, akinek világot kell mentenie. A regény kapcsán olvastam, hogy eredetileg jó pár érdekes gondolat található benne a vallásról és a filozófiáról. Természetesen Hollywood ezeket gyökeresen kiirtotta. Mögöttes mondanivaló nélkül azonban a fura nevű lények, fura nevű helyek és a fura történet nem lesz több holmi lázálomszerű zagyvaságnál, amilyenre az ember éjjel a wc felé közeledve szokott kitalálni hasmenéskor. A közel 200 millió dolláros költségvetés sem sokat segít. Látványosnak látványos ugyan, de ahhoz nem eléggé, hogy a szájunkat tátva nézzük. A végére azért a direktor összekapta magát és a jegesmedve megjelenése után egy hellyel-közzel tisztességes fantasy kalandot produkál, egy emlékezetes medvecsatával megspékelve.
Az egyetlen probléma ekkor csak a teljesen nyitott befejezés, ami természetesen várható egy trilógia első regényének megfilmesítésénél, csak az a gond, hogy a bevételi eredményeket látva korántsem valószínű, hogy filmen lesz folytatás. Így pedig ez elég csonka...
