Történet a nyárról, amikor rájövünk, hogy nincs többé bocsánat, ha rosszalkodtunk. Amikor először jelentkezett egyszerre a gyomorszáji hányinger és az altest izgalom kábulata. A nyárról, melyet jobb volna elfelejteni, de nem lehet. Örökre küzdünk eltemetett emlékével...

Pontosan meg tudjuk mondani, melyik volt az életünk utolsó makulátlanul boldog nyara. Érett fejjel rájövünk, azért lehetett ez a nyár vegytisztán BOLDOG, mert mindvégig sértetlenül őriztük meg az ártatlanságunkat. Lelkünk szerkezete ugyanolyan maradt a vakáció végére, mint amilyen annak kezdetén volt. A felnőttek játszották a saját szerepüket, vigyáztak ránk, mi pedig rosszalkodtunk, összetörtünk ezt-azt, de semminek és senkinek nem történt komoly baja, minden csorbát kiköszörült az őszinte megbánás és a varázsszó, a "bocsánat"...

Alighanem ez volt gyermekkorunk utolsó nyara. Erre már egy évvel később rájöttünk. Azon a következő nyáron, mikor elkövettük első jóvátehetetlen bűneinket, és először jelentkezett a gyomortáji fájdalom és a hányinger, amit a lelkifurdalás okozott. Amikor rájöttünk, hogy a ?bocsánat? csak a gyerekmesék varázsszava, felnőttkorban a megbocsátás legtöbbször az idő romboló munkájának a műve, és néha nincs más lehetőség, mint lelépni, és soha nem kerülni megint elő, talán gyengeségből, talán tényleg a másik védelmében ? mert legtöbbször ez utóbbival nyugtatjuk magunkat. Azon a nyáron, mikor az első altesti örömök valahogyan nagyon mocskosnak tűntek az érzéseink vélt tisztaságához mérve, mégis cefetül nagyra voltunk magunkkal, hogy végre átéltük őket. Azon a nyáron, mikor mindezt lehetetlen lett volna elmondani bárkinek is, és egy sarokban szűkölve sírtuk vissza a múlt nyarat, amelyikről egyszerűen haza lehetett utazni. Azon a nyáron, mikor pontosan tudtuk, hogy ha innen haza megyünk, az már nem segít, a dolgok soha többé nem lesznek a régiek. Felnőtt korunk első nyarán.

Meggyőződésem, hogy ennek a defloráló nyárnak az eseményei élesebben égnek az emlékezetünkbe, mint gyermekkorunk utolsó nyarának képei. Másodpercre pontosan fel tudná idézni bárki, hogyan történt mindaz, ami ezen a nyáron történt, ám élete végéig nem érti meg senki, mindez hogy történhetett. Csak szégyenkezve lehetne mesélni róla. Legtöbbünk meg sem teszi soha ? vannak emlékek, amiket nem mondunk el soha senkinek, amiket legszívesebben magunkban sem idézünk fel túlzott gyakorisággal, ha mégis előbukkannak ezek, örökre zavarba jövünk, hiszen egyszerre tör ránk a büszkeség és a szégyen érzete. Így képződik meg a gyermekkor és a felnőttkor határán az idő Bermuda-háromszöge...

A művészeti alkotások azonban olyan felderítő-repülőgépek, amelyek előszeretettel végzik küldetésüket a lélek tiltott zónáiban. Olyan regényekre kell itt gondolnunk, mint Verne Kétévi vakációja, vagy Goldingtól a Legyek ura. És olyan filmek juthatnak eszünkbe, mint kamaszkorom egyik kedvenc mozija, a Kamaszkorom legszebb nyara (Summer of ?42), Robert Mulligan rendezése 1971-ből. Ezeknek a felederítő-repülőknek a körét gazdagítja most már Horváth Lili Vakáció című rövidfilmje, egy eredeti forgatókönyv alapján forgott kisjátékfilm, amely finoman és szinte észrevétlenül tárja fel és elemzi egy kamaszfiú felnőttkorának első nyarát.

A film a maga 26 percével és kerek történetével valódi kisjátékfilm. Leó, a kamaszfiú édesanyjával, két húgával és terhes nagynénjével, ám az édesapja nélkül, furcsa csonkacsaládban tölti a szünidő napjait a család nyaralójában. A várakozás feszültsége érezhető: a két nő és a kamaszfiú vár a férfire, a férfi azonban nem jön. A két nő nem beszél egymással, a gesztusokból és a rövid tőmondatokban történő elutasítások sorából a néző rakhatja ki a konfliktusrendszer mozaikját, és oszthatja ki a szerepeket, a megcsalt feleség, a teherbe ejtett szerető és az elhanyagolt, férfi-mintát nélkülöző, most kényszerűen mégis a két kétségbe esett nő egyetlen támaszává váló fiú szerepét.

Leó megpróbál felnőttként viselkedni a felnőtt nők helyett. Megpróbál vigyázni az anyjára, akin lassanként elhatalmasodik az agresszív düh és a tehetetlenség érzése, ezért az alkoholizmusba látszik menekülni. A fiú ezt persze, a stabil és élő érzelmi kapcsolat nélkül ügyetlenül, faragatlanul teszi, végképp elbizonytalanítja őt, hogy az anya támadásként értelmezi közeledését. Leó megpróbálja legalább tétova gesztusokkal kifejezni a terhes lány és a hamarosan megszülető gyermek iránti homályosan felismert, ösztönös szeretetét is, mert valahol mélyen érzi, nincs az jól, hogy egy leendő anyát ennyire nem szeretnek, egy kisbabát ennyire nem várnak. A gesztusai azonban gyerekes sutaságról árulkodnak, célt tévesztenek. Leó mindemellett megpróbálja legalább nagyjából átlátni a helyzetet. Közben igyekszik rövid, lélegzetvételnyi időszakokra elmenekülni a két nőtől, kiszabadulni a ház fojtó atmoszférájából. Mindenféle minta nélkül, az érzelmek artikulált kifejezésére való készségek totális hiányában megteszi az első lépéseit a felnőtt világban.

Megéli a saját első, felemás, soha ki nem bontakozó szerelmét a helyi kocsmában dolgozó, tavaly nyárról ismert Sziszivel, és elköveti első, félresikerült, megalázó nemi aktusát. Leó sérül, csalódik, elveszíti a kapaszkodóit, és nem vigyáz rá senki. Míg anyja és a nagynénje egyetlen őszinte pillanatban egymásra találnak, ő elszigetelődik, és magányos, néma árnyékkamasszá válik?

Horváth Lili filmje rendkívül érzékeny és intelligens tudósítás a sérelmekkel és konfliktusokkal terhelt, széteső családban élő kamasz első felnőtt nyaráról, ártatlanságának elvesztéséről - jelentés a Bermuda-háromszögből. A film egyszerűen és egynemű eszközökkel mutatja be a szituációt, minden direkt kinyilatkoztatást tudatosan mellőz, gesztusokból, gondosan megtervezett páros jelenetekből, hétköznapi cselekvésekből, hosszú csendekből, arcok képeiből építi fel észrevétlenül a szereplők jellemét, bontja ki a szerepek lélektanát. Az egyszerű és jól megírt történet nem annyira lineáris-kauzális eseménysor, mint inkább egy keresztmetszete vagy apró szelete az időnek, amelyből visszafelé tekintve és előre haladva a nézőnek kell összeállítania magát a sztorit, a film jelzéseit érzékelve és értelmezve. A képsorban túlsúlyban vannak a szűk félközeli plánok, ezek elterelik a figyelmet a helyszínekről, kiemelik a személyközi kapcsolatok, érzelmi viszonyok fontosságát, megteremtik a zárt, erős atmoszférájú mikrovilágot, amiben elfedve és reflektálatlanul esnek meg a sorsfordító események, elfojtva játszódnak le a belső drámák, és amelyben a finom érzelmi átrendeződés stációi sem nyilvánvalóak. A kisfilm nagy erénye, hogy nem küzd ritmusproblémákkal, egyedül talán éppen a legnehezebb és szakmailag legnagyobb kihívást jelentő snitt, a kocsmajelenet hosszú fahrttal felvett, gondosan koreografált, sok statisztát mozgató jelenete akasztja meg a film amúgy egyenletesen pergő idejét. Ennyi belefér. A színészvezetés egyszerre árulkodik rendezői és forgatókönyvírói hozzáértésről. Az egyes jelenetek egymástól elszigeteltek, hogy véletlenül se kerekedjen simán futó, a nézőt passzív befogadói pozícióba kényszerítő sztori, legyen asszociációs tér és idő nézői oldalon a motivációk megfejtésére és a cselekedetek megindoklására. A kiválasztott szituációk azonban tudatos, megfontolt szerkesztésről tanúskodnak, kidolgozottságuk pedig irányt mutat a bennük játszó színészeknek. A tudatosság és az arányérzék mégsem analizáló, okoskodó filmhez vezet, hanem inkább lírai-impresszív ábrázoláshoz.

Horváth Lili filmje ráadásul ügyesen kelti fel és tartja fenn az utolsó képekig a néző érdeklődését és figyelmét, és jelentős érzelmi hatást vált ki, nem azonosulásra késztet, hanem ? mintegy a nézőre is kisugárzó empátiával ? a tulajdon Bermuda-háromszög felidézésére, és a tulajdon élethelyzetek belátóbb, tudatosabb megfontolására. Teszi mindezt könnyedén és magától értetődően. Nyomot hagy az ember lelkében.