Amikor legutóbbi filmjét, A tehetséges Mr. Ripleyt tárgyaltuk, azt mondtuk: Az angol beteg sikere akkora volt (Oscar-eső), hogy emberünk eztán egy jó ideig azt csinál, amit csak akar, és annyi pénzből, amennyit nem szégyell ráfordítani. És ez így lesz még akkor is, ha netán első próbálkozásai meg sem közelítik az opus magnum sikerét. Nos, úgy tűnik, feltevésünk beigazolódik, s első megközelítésben ezért nincs is okunk panaszra, Minghella kitűnő ízléssel választ. Akár Patricia Highsmith regénye, akár ez a mostani alapanyag, hát mondhatom, remekművek. Az utóbbi, Charles Fraizer könyve, nemcsak remek, de sikeres is, kábé akkor volt az amerikai bestsellerlisták kitartó bajnoka, amikor rendezőnk a beteggel kaszált. Viszont létezik sajna egy második megközelítés. Hogyne létezne, hiszen a Hideghegy, hamar az amerikai diadalmenete után, megjelent magyarul is (Rakovszky Zsuzsa csak az eredetivel mérhető, nagyszerű fordításában olvashattuk). Így most elkerülhetetlen az összevetés, ami már látatlanban sem ígért sok jót, lévén a Ripley, bár nagyon hangulatos vidéken játszódó, mozgalmas, színes film volt, köztünk szólva ugatta Highsmitht. Az előjelek ráadásul most még kényesebb vállalkozást sejtettek, lévén egy polgárháborús történet akadt a mester kezébe, mely bizony a déliek dolgain keresztül tárul elénk. Mit várhatunk tehát Az angol beteget jegyző gátlástalan giccsőrtől, hacsak nem egy még tovább tupírozott Elfújta a szelet? Talán alázatot?
Az persze kétségtelen, hogy Minghellának a kisujjában van Hollywood összes valamikori és aktuális követelménye, ebből alapíthatna iskolát. Ahogy ezek tetszés szerinti és biztos kezű váltogatásával új módinak ható freskókat rak a vászonra, az bizonyos szempontból imponáló. Ám már az is eleve kétséges, hogy Hollywoodnak a jó lektűr-e az igazán megfelelő matéria, abban viszont biztosak lehetünk, hogy a valós irodalmi értékek nem sok jóra számíthatnak e vidéken (persze számos kivétel támogatja ezt az állítást). Annyit azonban előrebocsáthatunk, hogy az Elfújta a szélnél némileg bonyultabb eset lett a nekifutás vége - ha ez vigasz. Mondom: némileg.
"A regény nyilvánvalóan vászonra kívánkozott" - állítja Minghella. Már ehhez is csak annyit tudunk hozzáfűzni, hogy: ja, lehet. De amivel e közlését kiegészíti, az valamennyire magában foglalja a kudarc - mert kétségkívül arról van szó - lehetséges okát is. "Van benne rokonszenves hős, utazás, cél, akadályok százai, egy türelemmel váró nő, az eltűnt amerikai életmód és maga a Cold Mountain, mely látta mindezt." Meg még néhány dolog, amit egy igényesebb, vagyis másfajta igényű adaptációnak nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia. Ráadásul Minghella csak emlegeti azt a hideg hegyet, de művében távolról sem szentel neki megfelelő figyelmet. Az igazság az, hogy a hősökkel minimum egyenrangú főszereplőből szimpla, néhol feltűnő, néha emlegetett háttérré formálja. A Hideghegy ugyanis a hazautazás regénye, mely az ember földhöz, földjéhez való viszonyáról szól, hogy hogyan éljen azon a helyen, ami neki adatott. Hogy milyen viszonyban vannak. A hozzáállásbéli különbséget a film elején egy apróság minden kétséget kizáróan eleve meghatározza. A főhős, Inman a polgárháború egyik szörnyű csatája után a hadikórházban súlyos nyaksebéből lábadozik, míg úgy nem dönt, hogy ő befejezte, részéről vége a háborúnak, hazaindul. Gyalog, nagyon-nagyon messzire. Elejitől fogva egy könyvet hurcol magával. A regényben ez egy útleírás szülőföldjéről, melynek bizonyos mondatait addig-addig olvassa újra meg újra, míg meg nem jelenik neki a táj, aminek így előhívott képét aztán emlékezetéből tovább élesíti, s egészen elmerül benne. A könyvet ő választotta magának, hogy háborús társa legyen. Inman talán legtudatosabb választása a története során épp ez a könyv. Minghellánál hadba indulásakor nőjétől kap egy könyvet, meg nem tudjuk, milyet, azt se, hogy miről szól, semmit, csak azt, hogy a szeretett személy ajándéka, azért nem hagyja el soha a szerelmes férfi. Ennyi. Mármint ennyi a különbség mű és adaptációja között. Egy apróság, de mindent eldönt. Amit látunk, egy szerető szív vándorútja a rettenetes háborúból az őt türelmesen váró asszony öleléséig, ezernyi megpróbáltatáson keresztül.
És ez az ezernyi megpróbáltatás Minghella igazi terepe, egymás sarkára tipornak a gondosan koreografált nagyjelenetek, áriák felvonulását kapjuk, lajstromba se lehet venni a legjobb mellékszereplő díjára méltán igényt formáló grandiózus alakítások tömegét. A polgárháborús hátország valóban nagyszerű lehetőségekkel szolgál efféle operázásnak. A gyilkos testvérharc nem kímél sem asszonyt, sem gyereket, sem érzést, sem tisztességet, sőt még a jószágra is rájár a rúd - ki gondolta volna. Minghella e téren mutatott hűségéhez kétség sem fér, a sorba állított szörnyűségek úgyszólván mindegyike ott van a regényben is, de az elbeszélői módszer annyira más, hogy az már bántó. Alighanem egyszerűen arról lehetett szó, hogy a rendező unalmasnak találta regényt, s vastag kontúrjaival feljavítani igyekezett. Ez még akkor is értékzavarnak tűnik, ha biztosra vehetjük, hogy a filmművész be sem vallotta magának unalmát.
Ám ha elrugaszkodunk ettől az unalomtól, hisz ez végül is csupán feltételezés, az eredmény még lesújtóbb. Akkor ugyanis a mű végzetes félreértéséről kellene beszélnünk. De ez sem játszik, a regény egyértelmű, Minghella pedig intelligens. Annyi az egész, hogy a rendező, mint annyian arrafelé, Hollywood mindenhatóságának a megszállottja. Szerinte vannak a világban jobb sorsra érdemes művészi alkotások, amelyekkel érdemes vesződni, mert akkor nyerik el méltó helyüket az egyetemes kultúrában, ha valaki igazán hollywoodivá formálja őket. S akkor már miért ne ő lenne ez a gyengéd kezű doktor Higgins. Ahogy a világot a moziból elnézem, lehet, hogy ez egy tökéletesen idióta elképzelés, de mára már nem tekinthető aránytévesztésnek. Ez van. Csak annyi a dolgunk, hogy lessük: Highsmith és a Hideghegy után ki vagy mi következik. Lenne egy-két ötletem, de nem merem elmondani, hátha meghallja Minghella.
