A helyszín Alexandria: 391-ben a Római Birodalom az összeomlás szélén áll. Az Agorát elnézve világossá válik, mi lehetett a szakadás oka: alighanem az unalom.
Az Agora első perceiben az égbolt elevenedik meg előttünk, hogy megfigyelhessük a csillagok ragyogását. Filmtörténeti ismereteinket latba vetve itt csak két lehetőség marad: jobb esetben a kamera hamarost áttér a Halálcsillagra, rosszabb esetben kék sárgolyónk kerül a fókuszba. Itt utóbbi történik, úgyhogy halk sóhajjal elkönyvelhetjük: a következőkben bizony életünk, sőt létünk fontos dolgairól lesz szó, a téma minden komolyságát szem előtt tartva, és még örülhetünk, ha a rendező önnön magasztossága felett ejtett könnycseppje nem pont a filmtekercsen landol.
És lőn: Alexandriában az éledező keresztény mozgalom készül tanórát tartani az isten nevében elkövetett borzalmakról, úgyhogy a napi tananyagot demonstrálandó véres forradalommal átveszik az uralmat a város felett, s még a könyvtár tartalmát is megsemmisítik e gaz kutyák. S hogy ne véljük úgy, hogy Alejandro Amenábar rendező keresztényellenes volna, az egyiptomi többistenhívők is demonstrálják, hogy a tizenkilenc mellett ők az egy híján húsz. Azon rossz tanulóknak, akik még mindig nem értik a leckét, pár évvel később a zsidók tartanak interaktív bemutatót némi kereszténykövezéssel, majd újra a keresztények tülekszenek előre tovább bizonygatni egyrészt a Mondanivaló igazságát, másrészt Amenábar semlegességét. És valóban: az Agora nem keresztényellenes, nem zsidóellenes és is nem többistenhit-ellenes - hanem elsősorban és legfőképp nézőellenes. De azt viszont egészen alkotmánysértő módon.
A végletekig közhelyesített eseményekben mindig és mindenki tömeg: történjék bármi, az épp beszélőn kívül mindenki más vad csürheként viselkedik, egyetértően lóbálja a kezét, artikulálatlanul üvölt és lincsel - akár valóban a plebszről van szó, akár épp a tanács tagjairól, akár művelt népekről, akár csőcselékről. Elvégre is a népes statisztéria csak illusztráció Amenábar képes tankönyvében, felesleges is lett volna ezen a koreográfián kívül mást is betanítani nekik. Idő sem lett volna rá, mert a rendező el volt foglalva a tananyag másik felének leadásával: a tudománnyal mégpedig.
Hypatia, azaz Rachel Weisz, e tüneményes bölcsességű nő és jelen esetben komolyan vehetetlen színész a film főalakja, aki nem nyughat addig, amíg - ezerkétszáz évvel Kepler előtt - rá nem jön, hogyan és milyen pályán mozog is az első jelenet után még többször prezentált bolygónk. Ha lehet, ez a téma még a másiknál (a példabeszédnél) is szélesebb körben ismert - fel nem fogható, miképp is gondolhatta a rendező és a forgatókönyvíró, hogy nem fogja minden néző a falat kaparni kínba torkolló unalmában, mire a gyötrelmesen lassan telő 126 perc alatt végül megjelöljük, hogy a helyes válasz a B, azaz az "ellipszis".
Öt percnyi történet és másfél mondatnyi eszmei tartalom bő két órába foglalva, a filmtörténet egyik legunalmasabb szerelmi szála, csapnivalóan semmitmondó színészi alakításokkal, öntetszelgő, ám igen ostoba rendezéssel és forgatókönyvvel. Az ilyesmire találták ki az egyszerű, de kifejező "nézhetetlen" jelzőt.
