Intelligens, ám kissé hosszúra nyúló szórakozás, nagyszerű alakításokkal.
Rian Johnson a 2005-ös Sundance Fesztiválon tűnt fel Brick című elsőfilmjével, melyben egy klasszikus noir-sztorit parádés stílusérzékkel és egyedi karakterekkel adaptált középiskolai környezetre - különleges rendezői víziója miatt azon nyomban keblére ölelte a filmszakma, nagyjátékfilmes debütálása összesen kilenc díjat zsebelt be a nagyvilág fesztiváljain. Második alkotásával is a bűnügyi filmek terepén mozog, a hangvételt azonban jellem- és helyzetkomikum bevonásával enyhítette, és a nagyobb büdzsének hála, Johnson az egész Glóbuszt körbejáró road movie-köntösbe csomagolhatta sajátos szélhámos-filmjét.
A The Brothers Bloom Johnson két elsődleges inspirációjának, a George Roy Hill-féle, 1973-as A nagy balhénak és Frank Oz 1988-as komédia-klasszikusának, a Riviéra vadorzóinak nyomdokában lépkedve regéli el a legkevésbé sem hétköznapi testvérpár, Stephen (Mark Ruffalo) és Bloom (Adrien Brody) történetét. A gyerekkorukban nevelőszülőktől nevelőszülőkig utalt, rosszcsont Bloom fiúk már kölyökfejjel ráléptek a vérbeli szélhámosok ösvényére, amiről felnőtt korukra sem tudtak lekanyarodni. Stephen született machinátor, míg Bloom bátyjának legapróbb részletekig kidolgozott átveréseinek a főszereplője - kettejük hű szövetségese Bang Bang, a szótlan japán bombaszakértő-mindenes (Rinko Kikuchi a Bábelből). Bloomnak elege lesz az átverésekből és az örökös antihős szerepköréből, ám testvére győzködésére egy utolsó balhé erejéig mégis visszatér: Penelope Stamp, a célba vett excentrikus milliárdos-örökösnő (Rachel Weisz) azonban keményebb diónak bizonyul, mint gondolták...
Már a Brickben feltűnt nekem, hogy a rendezés mellett a forgatókönyvírás feladatát is magára vállaló Johnson kisujjában van az atmoszférateremtés, a karakterábrázolás, és a fősodortól eltérő figurák filmre vitele (Joseph Gordon-Levitt Brick-beli, atipikus hard boiled magánnyomozója tökéletes példa erre), és ez a The Brothers Bloommal sincs másképp. Rachel Weisz Penelopéja az utóbbi évek egyik legeredetibb és legkomplexebb női karaktere, amit a színésznő élete egyik legjobb alakításával keltett életre (ő volt az első aktor, aki leszerződött a filmhez). A melankolikus Brody és a szokottnál harsányabb Ruffalo kitűnő párosa is brillírozik, csak úgy, mint a mellékszerepekben felbukkanó Rinko Kikuchi, Robbie Coltrane és Maximilian Schell. A jobbára európai helyszíneken játszódó opusnak a párbeszédek patinás kidolgozottsága, a cizellált díszletek, valamint a karakterek öltözete anakronisztikus, vagy ha úgy tetszik, időtlen ízt ad, amivel Johnson szépen idézi fel A nagy balhéban is látott 30-as éveket, az "antik" átverések korát.
A The Brothers Bloom a színjátszás és a professzionális módon űzött szemfényvesztés tematizálásával a filmkészítés folyamatára is utal, Stephen karakterével pedig Johnson önmagára, vagyis a forgatókönyvíróra, a sztori alakítójára reflektál. (Amellett, hogy Penelope dinnye-kamerájával a film és a lefilmezett hazugság közti kapcsolatot is feszegetik - ez meg az átverésekhez vezethető vissza.) A Bloom testvérek egész élete gondosan megszerkesztett szcenáriók alapján zajlott, és pontosan ez adja az opus egyik fő konfliktusát, ami a film talán legjobb párbeszédében exponálódik: Bloom egy meg nem írt életet akar, viszont még maga sem tudja, de - mivel egész életében szkript szerint cselekedett - Stephen sorvezetői nélkül céltalan, bizonytalan és döntésképtelen. És az a legszebb, hogy Johnson intelligens forgatókönyve úgy vezérli Bloomot a jellemfejlődése tetőfokára, hogy az általa meg nem írtnak hitt szövegkönyv létezéséről mit sem sejtve úgy képzeli, hogy a saját maga uraként hozza a döntéseit. Stephen gondosan megkonstruált tervében Penelope a buktató, az ő figurája szórakozott-bájos improvizálásával rendre keresztülhúzza a nagy bábmester számításait.
Johnson filmjének egyetlen szépséghibája, hogy a cselekmény látszólagos lezárása után még egy fordulatot vesz, és talán a kelleténél egy kicsit tovább tart. A The Brothers Bloom első félórája a maga nemében mestermunka, a road movie-szál is izgalmasan és szórakoztatóan hömpölyög, a sokáig pörgő intenzitást azonban a hosszúra nyúlt lezárással Johnson nem képes fenntartani. Kissé belegabalyodik a többfenekű átverések hálójába, ám a kiszuperált színházban játszódó finálé miatt meg lehet bocsátani neki.
A The Brothers Bloom egy Hollywoodtól meg nem fertőzött művész egyedi hangvételű munkája, intelligens forgatókönyvvel és karakterekkel, vagyis két olyan plusszal, ami a mai fősodorbeli filmekből jobbára hiányzik. Johnson a Looperrel legközelebb a sci-fi zsánerét formálja saját ábrázatára, első két alkotását látva nincs más dolgunk, minthogy izgatottan várjuk a harmadikat.
