...csak jó helyre kell születni. Sorrentino imponáló frissességgel beszél több évtizedes életérzésről az év vitathatatlanul egyik leggyönyörűbb filmjében.
Ciao Bella
Az idősödő láncdohányos római újságíró nyüzsög még a nagypolgári bulikon, de nincs meggyőződve róla, hogy ez volna az elképzelhető életek legszebbike. A rendező imádja és korát megelőzően használja a merész vizuális megoldásokat, amelyek néha groteszkbe is áthajlanak. Igen, én is azt gondolom, hogy Paolo Sorrentino 2013-ban megcsinálta a saját Dolce Vitáját. Ám ahelyett, hogy ezért most itt gunyoros bekezdések következnének, nem mondhatok mást, mint hogy engem évente max. két-három alkalommal varázsol el ennyire egy mozi. Hozzáteszem, a Dolce Vita az egyik örök kedvencem. Épp ezért meg vagyok győződve róla, hogy Fellini élne, akkor ma pontosan ilyen filmet készítene. Olyasfajta életszeretet sugárzik belőle, amit a tapasztalat szerint csak olasz alkotók képesek megfogalmazni, ki-ki a maga művészetének formanyelvén. Márpedig a filmé úgy tűnik még mindig képes új utakat találni, de legalábbis úgy remixelni, hogy a nosztalgiázás jut eszünkbe róla legutoljára.
Klasszikusok diszkóritmusban
[img id=512364 instance=1 align=left img]Lehet aztán nagyítóval vizsgálni, hogy a filmben Jep (Toni Servillo) mennyiben jár be hasonló utat a film alatt, mint anno Marcello (aki egyébként jóval fiatalabb volt Mastroianni előadásában, mint 2013-as ikertestvére) és ez egyáltalán nem lesz hiábavaló időtöltés. A különbségek épp oly jól láthatóak, mint a hasonlóságok. Ugyanúgy megjelenik a vallás kiárusítása mint motívum, találunk kiábrándult jóbarátot, felüti fejét a halál, a megjátszás, az érdekek szövevényes hálója és mindezek felett végig ott lebeg ez a ki nem mondott vágy, hogy az ember legalább élete alkonyán jöjjön rá, mi végre is ez az egész. De nem amolyan fausti (vagy madáchi) útkeresés ez, mert ahhoz hiányzik belőle a konkrétság. Hiszen a történet sokadrangú, az egyes kisebb történések inkább árulkodóak, de azok is csak mankóként jutnak szerephez ebben a monumentális, audiovizualitásra épülő hangulatfestésben. A nagy szépség tobzódik a színekben, vad ötletekben, néha szívfacsaróan melankolikus, máskor tombol, dinamikus és végig, minden kockájában friss és élettel teli. Illetve nagyon gyakran meghökkentő: az évezredes emlékművekre néző villák erkélyén egy javában nyugdíjas társaság csapatja techno-ütemekre. Mindezt közvetlenül az után, hogy gregorián énekre pásztázunk végig egy középkori templomot. Ez persze nem feltétlenül meglepő annak, aki látott már Sorrentino-filmet, legfeljebb ha eddig voltak is kételyei arról, mit jelent ő a kortárs – és nem csak olasz – filmnek, akkor most már egész biztos letisztul a kép.
Nem a mi valóságunk
A nagy szépség nem romantikus, nem tragikus, nem gejl és nem is hatásvadász film. Hanem egyszerűen könnyfacsaróan gyönyörű. A sokk akkor ér minket, amikor ebből az azúrkék varázslatból kilépünk a szürke Nagykörútra. És az sem szentségtörés, ha ekkor azért eszünkbe jut, irigyeljük a problémáikat. Jó lehet komoly energiákat fektetni abba, hogy a művészet és a filozófia segítségével próbáljuk megfejteni, mit is jelent a szépség. Mert hát mi itt errefelé inkább a túlélésre vagyunk ráfeszülve. De mégis jólesik kétórát elmerülni ebben a tőlünk fájóan távoli életérzésben, ebben a nettó szépségkeresésben. Talán mi még hamarabb is megtaláljuk, mint a főszereplő.
Kinek ajánljuk?
- Szívem szerint mindenkinek ajánlanám, aki szeretne örülni némi szépségnek.
- Értelemszerűen az olasz filmek szerelmeseinek, legyen szó a kortársakról vagy Felliniről.
- Ha nem is tinédzsereknek, de randira tökéletes lehet.
Kinek nem?
- Egyelőre el nem tudom képzelni, kire ne férne rá ez a film.
- De azért nyilván van olyan, akinek nem kenyere az elvontabb fogalmazás.
- Aki már látta tízszer. Annyiszor talán elég.
10/9
