A fenti provokatív feltételezés fogalmazódik meg Martin Joubert-ben (Fabrice Luchini), az egykori szerkesztőben, aki évek óta egy kis normandiai falu pékje, amikor megtudja, hogy új szomszédai, egy fiatal angol pár, pont a Gemma és Charles Bovery nevet viselik Anne Fontaine filmjében.
A Bovaryné a XIX. századi francia irodalom egyik mérföldköve, mely Baudelaire Romlás virágai című kötete mellett gyökeresen újítónak számított, és a házasságtörés témája miatt korában sok olvasót megbotránkoztatott. Mert Emma megcsalta férjét, viszont Gustave Flaubert puszta tényként mutatja be az esetet, és nem hoz ítéletet. Az író – akárcsak Baudelaire – bíróság elé is került, de fölmentették.
Emma kolostorban nevelkedett, de kamaszkorában a szerelmes regények bűvkörébe került, és azok alapján képzelte el az életet, így távolodott el a valóságtól. Nem véletlen, hogy elhitte, boldog élete lehet leendő férje, Charles Bovary, az özvegy orvos oldalán, aki beszélni is alig-alig beszélt, nemhogy még érdekes legyen.
A nézők többségének érdeklődését – a magyarul több, de kissé hanyag fordításokban létező – Gustave Flaubert Bovarynéje miatt kelthette fel a film, hiszen jogosan vetődnek fel azon kérdések, hogy vajon Anne Fontaine rendezőnő hogyan értelmezi a középiskolából ismerős olvasmányt? És esetleg: miben különbözik a számtalan korábbi filmes változattól?
A Gemma Bovery kortárs környezetben játszódik. Gemma (Gemma Arterton) és Charles (Jason Flemyng) a londoni nyüzsgésből érkeznek a nyugodt, szinte ingerszegény, de kellemes francia vidékre. Két művész, a férfi restaurátor, a nő festő. Úgy költöznek falura, mintha vakációra mennének. Kevés barátjuk van, a Joubert-ékkel és egy rendkívül kapitalista és sznob brit-francia párral járnak össze, de szorosabb kapcsolat csak Gemma és a pék között szövődik. Ugyanakkor ez nem valódi kapcsolat, inkább csak szükség Gemma részéről – sokszor kér tőle segítséget –, a férfi pedig beleszeret, vagyis nem belé, hanem a képbe, melyet róla alkotott. Persze Gemma is „kitesz magáért”, a szépsége tudatában kelleti magát. Joubert az embertelenül sűrű párizsi élet után tért vissza szülőfalujába, hogy átvegye a családi vállalkozást, ám munka közben el-elábrándozik, ami miatt felesége mindig rászól.
Minden látszat – pl. a cím – ellenére, a filmnek legalább olyan fontos hőse Joubert, mint Gemma, mert tulajdonképpen maga esik Flaubert Bovarynéjének csapdájába: a valóságot, az életet a regényélmények alapján, ezeket kivetítve akarja létrehozni. Véletlen egybeesés vagy rájátszás? Gemma szerint az előbbi történik az ő életében, Joubert szerint – bár ezt nem ezzel a szóval fogalmazza meg – a sors szólt közbe, de sorsát a könyv határozza meg. Ő adja Gemma kezébe a könyvet: „egy nőről szól, aki unatkozik”. A filmben Gemma talán nem unatkozott, inkább a felújítatlan falusi házban jelentkező gondok zavarták: beázó tető, huzat, egerek.
Az adaptáció módja érdekes. Nem kosztümös, nem túl direkt, inkább rájátszik Flaubert regényére, de az eseményeket más érzelmekkel és magyarázattal támasztja alá. Kevert hangnemű, ami miatt nem lehet a fájdalmasabb eseményeket komolyan venni. Viszont a sok és jó zene mintha épp a filmmel való azonosulást akarná megerősíteni – főként eredeti, zenekari darabok attól az igen aktív Bruno Coulais-től, aki a rendezőnő korábbi filmjeit is és számos francia és néhány külföldi produkciót is kísér műveivel. Enyhe ellentmondás. A film másik gyengesége, hogy egy-egy szál elsikkad, például Gemma naplóját megtalálják, és olyan érdeklődés övezi, mintha fontos szerepet kapna majd a film folyamán – ez azonban elmarad. Épp így kerül a margóra Charles, akiről nagyon keveset tudunk meg, és aki azzal válik jelentéktelenné, hogy alig szólal meg. Ez persze igaz a regényben is, de a filmbeli karakter foglalkozásával több érdekességet sejtet.
A Gemma Bovery kisebb-nagyobb hibáival együtt, ha távolról sem tökéletes, de érdekes munka, az adaptáció kérdéséhez pedig fantáziával nyúl.
