Márai Sándor 1984-től vezetett naplója, illetve felesége, Lola feljegyzései alapján készült Szalai Györgyi és Dárday István filmje. A vállalkozás tisztelgés a huszadik századi magyar irodalom jelentős alakja és az általa képviselt szellemi-erkölcsi magatartásforma előtt.
Márai írói munkásságának értékelői közül sokan vélik úgy, hogy a naplók jelentik az életmű csúcsát. A napló azonban veszélyes műfaj, hiszen az esetleges történésekre való reagálás keveredik benne a - Máraitól éppen nem idegen - aforizmatikus bölcselkedéssel. Az utalások, a nevek, az események megértéséhez, azonosításához komoly háttérismeretekre van szükség, s kérdés az, hogy rendelkezik-e ezekkel a mai néző. És ne feledjük, hogy a naplóból hiányzik a művészi áttételesség, s a kompozíció egyetlen szervezője a múló idő. Igaz ez akkor is, ha Márai tudatosan vezette és kiadásra szánta napi feljegyzéseit. A filmben látjuk is, amint kézbe veszi és örömmel forgatja Napló 1976-1983 című kötetét. És nem ez az egyetlen ellentmondás, amellyel szembe kell néznünk Szalai Györgyi és Dárday István alkotása kapcsán.
Az emigráns története 1984-ben kezdődik. Márai és felesége immár négy esztendeje él a kaliforniai San Diegóban. Idős emberek, az író egykorú a századdal. Amit látunk, az a fokozatos fizikai leépülés, mely nem csak a közérdeklődésre számot tartó nagy emberek sajátja. Kezdetben úgy tűnik, Márai szorul rá a felesége támogatására, aztán mégis Lola omlik össze. Amikor Márai kihívja a mentőket, elsőként azt kérdezi az ápolóktól, mennyibe fog kerülni a kórházi kezelés. Aztán számol; ha egy évnél tovább, akkor rámegy mindenük. És valóban, a kórház csak küldi a számlákat, s ha nem érkezik meg a honorárium, akkor fájdalmasan kiszolgáltatott helyzetbe kerül az író. Ez a látszólag mellékes, ám torokszorító jelenet nem csak napi-közeljövőbeli, a több-biztosítós rendszer valóságát fölmutató aktualitása miatt ragadja meg a nézőt, hanem azzal is, hogy a valóság keserű győzelmét mutatja az eszmék, az elvek, a művészet fölött. Az író látszólagos érzéketlensége csak a felszín. A feleség betegsége még erőteljesebben összekapcsolja a két embert, s a film oldani akarja azt a közkeletű felfogást, miszerint Márai önmagán kívül senkit sem tudott szeretni. Mint ahogy rajongásig szerette nevelt fiát, Jánost, akiben az általa vallott erkölcsi normák megtestesülését látta, akinek azt is megbocsátotta, hogy beilleszkedett az amerikai életbe. Erre utal a film is, de az életrajzokból nyerünk bizonyosságot.
Amikor az alkotók nekiláttak tervük megvalósításának, nyilván tisztában voltak azzal a nehézséggel, hogy íróról, anyanyelve szerelmeséről készítenek mozgóképet. Olyan embert kellett a vásznon megjeleníteni, aki egy bőrönddel és egy ékezetes írógéppel járta - előbb kalandból, később kényszerűségből - a világot. A nyelv és a kép ellentmondását nem sikerült feloldani, a megoldási kísérletek szinte kötelezően közhelyszerűek. Márai ül az írógép előtt, és lázasan üti a billentyűket, miközben mondja az éppen esedékes naplóbejegyzést. Több alkalommal sétál magányosan az óceán partján, és halljuk a belső monológot. Ezek az önmagukban megkapó szövegrészletek, intelmek, tanítások többnyire a személyiség megőrzésének fontosságáról, az ember méltóságáról szólnak. Gondolati erejük van, a kép másodlagos, legfeljebb színező elem.
Az emigráns alapvetően San Diegóban játszódik, de archív felvételeket is látunk az egykori Budapestről, illetve az öregkori évek ellenpontjaként az Itáliában töltött ifjúkori élmények is felidéződnek. A két főszereplő, a Márait alakító, néhány felvételen az íróra kísértetiesen emlékeztető Bács Ferenc és a Lolát árnyalt szépséggel megformáló Gyöngyössy Katalin mindent megtesz azért, hogy kedvet kapjunk a Márai-életút, de még inkább az alkotói életmű jobb megismerésére.
