Kevés thrilleren nevettem még ilyen sokat, mint a Bíbor folyók második részén. No nem azért, mert a maga műfajában ez egy gyenge alkotásnak számítana. Nem az. Hanem azért, mert rettenetesen szellemes forgatókönyvet írt Luc Besson a második részhez.
A Bíbor folyók 2. forgatókönyve nem vicces, hiszen egy véresen komoly thrillert látunk, hanem szellemes. Luc Besson forgatókönyvíróként remekel. Kiforgat itt mindent, amit ki lehet forgatni. A thriller és az akciófilm eszköztárát nemcsak használja, hanem ki is használja. Ebben a filmben ugyanis minden van, a szó szoros értelmében minden, ami egy akció-thrillerhez kell. Két különböző karakterű rendőr, egy szakértő, aki persze nő, misztikus és csodálatos helyszín és így tovább.
Luc Besson forgatókönyvíróként nem képes túl komolyan venni történetét, és folyamatosan kikacsint a sztoriból, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy nem terheli közönségét buta tréfákkal, hanem a szellem erejével humorizál. Finoman a sorok között, a mondatok között, a néha túl hosszúra, vagy túl rövidre forgatott üldözési jelenetekkel. Vagyis ebben a filmben semmi sincs úgy, ahogy megszoktuk a thrillerek esetében, pedig minden a jól bevált, és már-már unalomig ismételt thriller-szakácskönyv szerint zajlik. (A kedvencem az a jelenet, amikor a rendőrök elütik Jézust, akinek mégsem kellene itt kószálnia az esőben, hanem ott kellene lennie a kereszten.)
A helyszín is magával ragadó. Míg az első részben az Alpok rejtelmeibe vezette be a természet szépségei és titkai iránt is nyitott mozi nézőt a film alkotógárdája, addig a második részben Lotaringia szépségeiben gyönyörködhetünk. Ahhoz, hogy Besson poénjait jobban értsük, muszáj legalább egy kicsit belemerülnünk abba, hogy mi tudható Lotaringiáról. A sémák, melyek először beugranak: rideg, monoton táj, hideg klímával. Pedig Lotaringia nem ilyen. Sokat és sokszor süt a nap, néha virágzó mirabellafák lepik el a vidéket, melyeket persze ellenpontoz a vosges-i erdők sötétsége.
Lotaringia azon területek közé tartozik, melyek történelme is figyelemreméltó. Egyrészt Európa közepe, papok és menekülők sokszor megfordultak ezen a tájon. (Ahogy a filmben is folyamatosan megfordulnak a papok és a menekülők ezen a tájon. De persze hogyan? Vagy nindzsaként harcoló szerzetesekkel találkozunk, vagy a nácizmusért rajongó egyház torz vigyorát láthatjuk, hogy mást már ne is említsek.)
Másrészt a világtörténelem során tán egyetlen vidéken nem dúlt még oly sok harc és viszály, mint Lotaringiában. Hogy csak egy példát említsünk: a II. világháború is nyomot hagyott a tájon. Itt húzódik ugyanis az emlékezetes maginot-vonal. Egy betonbunker rendszer, melyet a franciák építettek a németek ellen, de sajnos soha nem tudták funkciójának megfelelően használni.
Nem úgy a Bíbor folyók 2. alkotói, akik örömmel vetették be magukat a maginot-vonal rejtelmeibe, és idézték meg újra a nácizmus ártó szellemeit. Hogy megint csak Luc Besson szellemességét idézzem: ebben a filmben a főnáci foglalkozása kulturális és vallásügyi miniszter a mai Németországban. (Ez már kommentárt sem igénylő cinizmus a film alkotóitól. De remek cinizmus!)
Miről is szól tehát ez az ezoterikus akció-thriller? Hát elsősorban arról, hogy felismeri-e a néző, hogy igazából itt egyrészt egy műfaji seregszemlét lát, vagyis nemcsak horrorra, hanem bármire lehet itt akadni. (Többek között mintha még a Mátrix-ot is parodizálná-megidézné az egyik üldözési jelenetben.) Másrészt arról is szól ez a film, hogy ki tudjuk-e nevetni magunkat, amint izzadó tenyérrel és remegő ajakkal a néző szerepét játsszuk. Tovább megyek, ki tudjuk-e nevetni azt a felismerést (Luc Besson-nak sikerült), hogy gyermeteg lelkünk háborgása a megszokott sémáktól nyugszik csak meg. (Aki ennél messzebb mer menni, leginkább bukásra számíthat, vagy az Art-mozik csekélyke közönségével találja szemben magát.)
Luc Besson, aki bár csak forgatókönyvíróként jegyzi magát a Bíbor folyók második részében, mégis azt gondolom, hogy az egész alkotás fölé emelkedett azzal, hogy egyrészt egy remek és izgalmas történettel állt elő, másrészt fölismerve azt, hogy ő is csak egyszerű hollywoodi sémákban gondolkodik, csavart egyet az egészen, és bár véresen komolyan veszi önmagát forgatókönyvíróként, de azonnal ki is neveti a forgatókönyvírás buktatóit, sémáit, bevett dramaturgiáját.
Komolyan mondom, hogy ha vígjátékot akart volna csinálni a témából, elég valószínű, hogy elkerüli a siker. Ám így, hogy véresen komolyan vette, igazán szellemes alkotás született. Én legalábbis hülyére röhögtem magam.
