A gyakorlatilag teljesen ismeretlen rendező, Joel Hopkins filmje nem több, mint egy kedves szerelmi történet egy idősödő nőről és egy idős férfiről, s arról, hogy a szerelem nem korhatáros érzés. Nyárra ideális film - mondhatni, egynek jó. De pontosabb lenne így: egynek nagyon jó.
Pedig Joel Hopkins - aki maga jegyzi a forgatókönyvet is, ezzel legalábbis elkülönítve filmjét a műhelyben, csapatmunkával írott romkomoktól - voltaképpen nem tesz mást, mint egymás mellé tesz két, két lábon járó klisét, s még csak azzal sem bajlódik, hogy e kliséknek valamirevaló előéletet kreáljon. Az egyik amerikai, elvált, őszülő férfi, aki valahogy már eltávolodott felnőtt lányától (is), és eleve komolytan munkájában - reklámfilmzene-szerzés - is mélyrepülés jellemzi. A másik a legszebb korán már rég túl lévő nő, nemhogy férj, de egy-egy vakrandinál hosszabb távon mellette lévő férfi nélkül, aki számára minden "izgalmat" kissé szenilis édesanyjának folyamatos telefonhívásai jelentik. Ők ketten találkoznak össze és szeretnek lassan - vagy annyira tán nem is lassan - egymásba.
Csakhogy Hopkins ennyivel nem elégedett meg: kiosztotta a két főszerepet két színészóriásra, Emma Thompsonra és Dustin Hoffmanra. És innentől nyert ügye lenne akkor is, ha a forgatókönyv és főként a dialógok éppenséggel nem volnának egy fokkal jobbak az átlagos limonádékénál, és ha a dramaturgia nem volna egy kategóriáján belül is pici hangyabokányival jobb a futószalagon gyártottakénál.
Mert Hoffman és Thompson játéka nem egyszerűen csak abszolút hihető, nem csak szavaikat és mondataikat hitetik el mindenkivel; de azt is, hogy amit mondanak, annak valódi jelentősége van, hogy azok többek egy nyilvánvaló happy end felé tartó út gondosan lefektetett kockaköveinél. Egy percig sem próbálnak koruknál fiatalabbnak látszani (bár hogy ez Hoffmannál mit jelent, nem egyértelmű: a minden szempontból legfeljebb ötvenötnek tűnő színész lassan hetvenharmadik évébe lép), s ezzel egyfajta bájt kölcsönöznek játékuknak.
Thompson minden szavában ott van a karaktere mögött lévő többtucatnyi facér év keserűsége, s nem csak a gravitáció, de a legvaskosabb realitás súlya is a földön tartja - és, erre tényleg nincs jobb szó, pokolian bájos, amikor még e maszk mögül is előbukkan a jócskán megkésett szerelem okozta öröm vagy egy-egy boldogság-szikra. Hoffman pedig átalakítja szerepe közhelyességét az élet banalitásává: ahogy esetlenül mozog Londonban élő lánya esküvő előtti vacsoráján, ahogy tudomásul veszi, hogy nem ő, hanem ex-feleségének új partnere vezeti az oltár elé a lányát, abban mindig ott van a kisszerűség érzése is. Legalább lenne okom nagy dolognak tartani, ami velem történik, mondja folyvást az arca, testtartása, a gesztusai. Ezt csak erősíti a véletlen: mivel egy fejjel alacsonyabb Thompsonnál, még kevésbé tűnik jelentősnek ez a folyton szürke figura.
Hoffman minden szavát fűti az a tűz, amitől a kiégni készülő villanykörte is mindig erősebb fényt ad. "Mindent vagy semmit"-re játszik, a Thompsonnak való udvarlása az utolsó dobása (ahogy a borzalmas magyarral össze sem hasonlítható eredeti cím - Last Chance Harvey - ki is emeli): ha ebből nem sül ki végre valami, ami kivételesen nem középszerű, akkor menthetetlenül visszazuhan az életfogytig tartó szürkeség futóhomokjába.
Ezt a filmet csak ezzel a két színésszel és csak erről az életkorról lehetett jól leforgatni, máskülönben álmosítóan semmitmondó lett volna. De így, Hoffmannal és Thompsonnal viszont ez az egész igazán - még egyszer, utoljára -: bájos.
