[img id=408486 instance=1 align=left img]Szerintem Ön az egyik legfoglalkoztatottabb kortárs irodalmi attrakció : író-olvasó találkozók, irodalmi estek, beszélgetések, dedikálások, tévé- és rádióműsorok állandó vendége, miközben ezen kívül egyszerre még nagyon sok kihívásnak kell megfelelnie, például egy népes családnak is, öt gyermekkel. 

Hogyan bírja ezt a feszített iramot, mikor jut ideje a családra és az írásra, és ha szabad ilyesmit kérdeznem, mit gondol, miért ennyire keresett irodalmi árucikk, mitől ilyen sikeres?

- Mostanában egy kis megtorpanás, ha úgy tetszik, megokosodás a jellemző. Lehet, hogy kezdek felnőni (a fejem lágya azért a régi benövetlen!). Igyekszem átütemezni az életemet, kicsit nyugalmasabbra, hiszen tavaly száz körüli, idén csaknem nyolcvan író-olvasó találkozót zavartam le, és ez sok. Úgy érzem, most írni kell, családommal lenni, és ez a nyár szerencsére nagyjából így is telik. 

Amúgy fontosnak tartom, hogy az alkotó ember, ha egy kicsit benne van a kutyavér, a ripacs-hajlam, szószólójává tudjon válni szakmájának és műveinek. Sokféle ember számára sokféleképpen előadva, mitől is jó irodalmat olvasni. Hogy erre van vevőképes kereslet, az az én legnagyobb örömöm.

Hogy a vers nem valamiféle régi, poros-dohos, archaikus műfaj és élvezhetjük, sőt szórakoztató is lehet a líra a huszonegyedik században, többek között az ön hétköznapokból táplálkozó, életteli költészetének, versnépszerűsítő munkájának is köszönhető. Kezdik érteni az emberek, hogy a vers ma is lehet mindennapi és természetes szellemi táplálék, vagy még sok munkánk van azzal, hogy újra az életünk szerves része legyen?  

- Jó látni, hogy sokszor tényleg oldódni látszik az irodalmunkat övező merevség, sokan olvasnak, posztolnak, blogolnak, árulnak, vesznek, zenésítenek meg, adnak elő, írnak mai irodalmat, bárhogy is nyafogjunk ennek kapcsán kötelező jelleggel. Él még sajnos a babona, hogy igaz humán értelmiséginek hisztiznie kelletik meg nem értettsége miatt. 

Egy felmérés szerint a magyar emberek 70 százaléka szenvedő, 20 százaléka lázadó, s csak alig valamivel több, mint 10 százaléka cselekvő beállítottságú. Vagyis jobban szeretünk (mi, irodalmárok is) sápítozni, egymásra fújtatni vagy Molotov-koktélozni, mint konstruktívan építkezni. 

De az építkezés ettől még folyamatban van, egy-két téglával bárki hozzájárulhat. A költői robbanóbombák pedig körülvesznek bennünket, csak a szemünket érdemes kinyitni. Például amikor a szomszéd néni harisnyákat aggat a cseresznyefára madárijesztőnek. Mint egy fejjel lefelé lógó balettkar! Vagy mikor orvos ismerősünk asszisztense félregépeli egy néni diagnózisát, és „meszesedés” helyett „meseszedést” állapít meg. Micsoda betegség lehet az, amikor valaki kényszeresen szedi a meséket, és sosem elég neki!

[img id=408488 instance=1 align=right img]Új kötete a Csak úszóknak! vegyes műfajú írásokat tartalmaz. Hogyan születtek ezek a kisprózák, mit találhat bennük az olvasó,  miért ez a kötet címe és miért döntött úgy, hogy esszék, tanulmányok is belekerüljenek a kötetbe? Nem bontja meg ez a kötet egységét? 

- A vegyes műfajúság ennél a kötetnél talán olyan, mintha számos védőövezeten át jutnánk el a fellegvárig, ahol régi és mai költők verseit veszem nagyító alá. 

Persze a külső körökön elhelyezkedő naplójegyzetek, prózák, esszék, vallomások is életről, művészetről szólnak, csak talán közvetlenebbül. Remélem, hogy ezeket az „elegy-belegy iramatokat” összetartja nézőpontom, amely szerint nincs külön fennkölt és közönséges, nincs külön valóság és ábrázolás, nincs külön magas és mélykultúra, nincs külön tragikum és komikum, csak mindezen halmazok végtelenül gazdag, különböző metszetei… 

Ezek a vegyületek izgatnak különösképpen. Amúgy is vágytam rá, hogy úszómester lehessek, és izmaimat feszegetve, fecskében pámpélózhassak fel-alá a medence partján, nyakamban a fölényemet biztosító síppal. Szerencsére úgy tudom, elég sokan úszkálnak a könyvben már eddig is.

Azokkal a kortárs és klasszikus magyar költőkkel, akikről olvashatunk a kötetben, nagyjából leírható Lackfi János személyes irodalmi kánonja és ízlése?

- Egy biztos, akik szerepelnek a kötetben, azokat szeretem és fontosnak tartom, de rajtuk kívül még számos más alkotóval is foglalkozhattam volna. A kánonosdi túlontúl gőgös játékában amúgy sem hiszek, nem tudom, öt kiló Szép Ernőért hány kiló Füst Milánnal kellene fizetni. Az efféle fajsúlyt firtató okoskodások (Ki a kis költő, ki a nagy? Ki volt zseni, és ki nem az?) többnyire tíz-húsz év alatt nevetségessé válnak, ráadásul nem az emlékezést, a felidézést szolgálják, hanem a felejtést. 

Ha tudjuk, kik a „toplistások”, a többieket már nem kell olvasnunk. Tiszta haszon! Attól még, hogy alig ismeri ma már valaki Harsányi Kálmánt, szuper lenne, ha minél többen kívülről megtanulnák a Mindenek sírversét: „Itt nyugszik egy marék / napsugár-törmelék, / míg vissza nem talál / a Napba. / Életnek a halál / csak magva.”

Ön egyike azoknak a szerzőknek, akik népszerű gyermek- és mesekönyveket is írnak, sőt mintha kissé túlsúlyban is volna mostanában ez a működése az úgynevezett "felnőttirodalomhoz" képest. Hogyan és miért vágott bele ebbe a műfajba és hogyan értékeli az eddigi eredményeket, milyenek az olvasói és kritikai visszajelzések?

- Megindító a gyerekek, szülők és pedagógusok odaadása, amellyel rengeteg helyre hívnak szerepelni, olvassák a könyveket, szavalják a verseket, meséket, versenyeken vesznek részt, visszajeleznek e-mailben, bejelölnek a társas portálokon, dedikáltatják a köteteket.

Weöres, Tamkó Sirató, Nemes Nagy, Pilinszky, Mészöly, Lázár Ervin, Kányádi, Csukás és mások gyermekirodalmi tevékenységét ismerve szükségtelen talán bizonygatni, mekkora sodrású hagyományba lép itt az ember. Tíznél is több, gyönyörűen illusztrált kötet áll mögöttem, A részeg elefánt második, a Vörös Istvánnal közös Apám kakasa harmadik kiadásnál tart. 

Gyerekeknek írni önfeledt muzsikálás, és ez nem puszta marketingduma. Babitscsal szólva tényleg úgy születnek az ilyen írások az ember keze alatt, „ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogarat”…

[img id=408487 instance=1 align=left img] Mi a véleménye a hazai gyermekirodalomról? Mit szeret belőle és mit nem? Hogyan lehetne még közelebb vinni a könyveket, az olvasást, a verset a fiatalokhoz, a gyerekekhez?

- Remek szerzők, illusztrátorok, kiadók sok-sok munkája révén valósággal pezseg ez a terület. Ugyanakkor sok vita is felkavarodik e tárgyban, mert hiszen a magyar gyermekirodalom mostanában kezd nagykorúsodni, intézményesülni. 

Az irodalomtanítás szempontjai is újra meg újra felülvizsgálatra kerülnek. Mindenesetre úgy semmiképp sem vihetjük közelebb a diákokhoz az irodalmat, ha az élő szerzőket kiseprűzzük az iskolafalak közül. Minél kevesebb az elidegenítő elem, annál jobban tud meghökkenteni, megnevettetni, megríkatni, egyszóval hatni az irodalom. 

Ugyanakkor nagyon fontosnak és állami feladatkörnek gondolnám, hogy például a postákon vagy a hazai áruházláncok pultjain kapható gyerekirodalmat ne a legalja minőségű, rettenetes magyarságú és pocsékul illusztrált könyvszemét képviselje. Ugyanúgy ösztönözni kellene a minőségi kínálatot, mint ahogy a biogazdák, a hazai termelők is kezdik megkapni az esélyt legalább a piaci terep egy részén. E tekintetben az irodalom igenis házikolbász, válogatott hazai alapanyagokból.

Ismét virágzik a kortárs líra, rengeteg fiatal költő lépett színre az utóbbi években, néha az olvasónak épp ezért olyan érzése támad, hogy képtelenség eligazodni ebben a túlkínálatban és lehetetlen megállapítani, ki a tehetséges, melyik vers színvonalas és melyik nem. Milyen fokmérőt ajánl a kezdő lírikusnak és a verskedvelő olvasónak? 

- Először is kár kétségbeesni, amiért rengeteg új szerző bukkan fel. Ugyan ki panaszkodik arra, hogy a tengerben túl sok a víz? Tessék inkább lubickolni! A legjobb, ha nem a „biztos helyiértékek” vagy a „ki az, aki számít” jegyében keresgélünk. A felkapott vagy médiafényben fürdő alkotók között akad nagyszerű és kevéssé érdekes, aminthogy a rejtekben dolgozók között is van jó is, rossz is. 

Érdemes könyvtárban beleolvasgatni tíz-tizenkét folyóiratba, és nem meghátrálni, ha első átlapozásra ijesztő vagy kevéssé szimpatikus szövegekre akadunk. Biztos, hogy találni fogunk kedvenceket, akiknek érdemes alaposabban utána nézni. Én magam a honlapom Turkáló rovatában rendszeresen szemlézem mások írásait, és remek visszajelzéseket kaptam. 

Valaki azt írta, éjjeliőrként dolgozik, és kinyomtatta az egész rovatot, hogy éjszaka azt olvasgassa. Egy idősebb olvasó pedig verseiből küldött, majd miután beleolvasott a Turkálóba, azt írta, ne is foglalkozzam írásaival, ha ennyi a tehetséges fiatal, inkább támogassam őket. Becsülendő és felettébb ritka az efféle önkritikus hozzáállás.

Írt már korábban regényt is, Halottnéző címmel. Ennek a kötetnek milyen volt a visszhangja és mit tud ígérni azoknak, akik újabb Lackfi-regényt várnak?

- Egy kedves barátnénk a kórházból, nőgyógyászati műtéte után írta SMS-ben, hogy neheztel rám, próbálnám csak én meg, hogy hasamon egy 25 centis heggel kelljen hülyére röhögni magam. Soha rosszabb kritikát! Sokan ráismertek gyerekkoruk relikviáira, a limóra, a Csajkára, az autóskártyára és hasonló izgalmakra. Mások, akik nem éltek még a nyolcvanas években, úgy reagáltak, hogy éppen ezért volt izgalmas ez a világ. 

Prózát elég sokat írok azóta is, novelláim kötete tavaly jelent meg. És már évek óta dolgozom egy nagyszabású, nyolc különböző szereplő hangján megszólaló regényen, amelynek a negyedénél tartok körülbelül. Ez a szörny kikészít, de persze közben jó érzés, hogy elevenen mászkálnak bennem figurái, alakul a sztori. Újabban arra jutottam, hogy előbb talán kikalapálom, és egy kötetben kiadom azt a három kisregényt, melyek párhuzamosan készülnek.

Ha jól tudom, továbbra is tevékeny részese a Nagyvilág-folyóirat szerkesztésének, jelenleg milyen helyzetben van a lap és van-e még olvasótábora egy kortárs világirodalmi periodikának?

- A folyóirat kicsit ad hoc szerkesztődik, a publikációk továbbra is színvonalasak, olvasmányosak, de nem jut sok idő és energia a szerkesztőség közös elképzeléseinek kiérlelésére. Jobbára mindenki otthon ül, fogadja, átnézi és továbbítja az anyagokat, esetleg rendel is ezt-azt fordítóktól, marketingre, dizájnra, szervezkedésre azonban egyikünk erejéből sem futja, így pedig nehéz a létezgetésből kitörni. 

Ha főszerkesztőnk, Fázsy Anikó nem vinné a hátán idestova két évtizede a lapot, erős a gyanúm, hogy már nem is létezne. Pedig értékes anyagok sokasága jelenik meg itt, a Pázmányon, a diákok körében mindig nagy sikert arat az a szeminárium, amelyen a zömmel innen vett kínai, argentín, svéd, amerikai, kanadai novellákat elemezzük.

[img id=408989 instance=1 align=left img]Nemsokára a Művészetek Völgyében, Kapolcson is találkozhatunk Önnel, egy Versműhely keretében, tudna pár szót mondani arról, mit takar ez a rendezvény?

- A Kaláka együttessel tavaly eltökéltük, a vers igenis vásári portéka, adják, vegyék, vigyék, mint a cukrot! Foglyul ejtve könyvben, CD-n, füzetben, noteszben, fejben, fülben, szóban, dúdolásban. Hogy ez így is lett, arra tanúnk az a 10.000 látogató, akik tavaly otthagyták lábnyomaikat az udvar füvén, ott hemperegtek a babzsákokon, ücsörögtek a padokon, ácsorogtak a boros sátornál vagy a remek lepények-fánkok lelőhelyénél. Egyik-másik eseményre 3-400 ember is kíváncsi volt, csüngve fán-falon-kerítésen, villanydróton is talán. 

A tömegben csíptük el a következő mondatot: „ez a Kaláka Versudvar a legjobb, képzeld, itt még a költőket is megtapsolják”. Hát nem kifordult sarkaiból a világ? Idén is én leszek az udvar egyik házigazdája, minden nap rendezünk gyerekprogramokat, verskoncerteket, vendégnek várjuk Kányádi Sándort, Varró Danit, Kiss Judit Ágnest, Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát, Müller Péter Sziámit, de Galkó Balázst, Mácsai Pált vagy Rátóti Zoltánt is. Muzsikálni fog Lovasi, Ferenczi, Szalóki, Sebő, a Szélkiáltó, a Kosbor, Szirtes Edina Mókus és még sokan! 

A költőkkel nyílt színi improvizációban törünk majd ki, a közönség legnagyobb örömére. És igen, a tíz nap mindegyikén lesz Versműhely, ahol boldog-boldogtalannal írni fogunk, boldog és boldogtalan költeményeket…

Bár a megkülönböztető "Lackfi" nevet is felvette annak idején, elsősorban mégis egyéni hangú és sikeres irodalmi pályája révén volt képes kilépni író-költő szülei árnyékából. De vajon az Ön gyermekei milyen viszonyban állnak az irodalommal, vannak-e köztük írói tehetségek, és ha igen, ők képesek lennének megbirkózni ekkora teherrel, amelyet a Lackfi név jelent?  

- Nagyfiam már sikeresen kikerülte az irodalmi fertőzést, villamosmérnök lesz, alighanem rendes ember. Lányaim közül többen élvezik például a kapolcsi versműhelyt meg a kozármislenyi versfaragó tábort, és izgalmas dolgokat barkácsolnak. Hogy sok egyéb tehetségük mellett lesz-e elég kedvük-erejük-elszántságuk a profi pályához, az a jövő kérdése. Versenyistállót biztos nem alapítok, legyen gyerekkoruk, válasszák meg szabadon életük irányát. 

Ha mégis lesz köztük, aki erre adja a fejét, nyilván igyekszem majd támogatni, és izgalommal várom majd, miként küzdi ki saját útját, és szabadul meg az én sallangjaimtól, hogy önmaga lehessen.

A szerzőről készült képek a következő fotográfusok munkái, sorrendben:

1. Lackfi Johanna

2. Perger László

3. Bárdos Juli