zene: Ramin Djawadi
   vezényel: Gavin Greenaway
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Back Lot Music
   játékidő: 60:06

 

     Robin Hood, Sherlock Holmes, Frankenstein és a farkasember mellett Drakula is jó eséllyel pályázik a filmvásznon legtöbbször felbukkant karakter címére. A többiekkel ellentétben Drakula ráadásul igen sok verzióban, alakban, értelmezésben és filmes műfajban tűnt már fel, így vígjátékban és animációs formában is, sőt volt már afro-amerikai, illetve Nosferatuként más elnevezést is kapott. Hovatovább történetének több variációját is tálalták korábban a filmesek, így például a klasszikus Bram Stoker-féle regény adaptációját, illetve több olyat, melyeknek semmi köze az eredeti könyvhöz. A Universal Picturesnél pár éve gondoltak egy nagyot, és Drakula eredeti történetét kívánták megmutatni, vagyis egy olyan sztorit, mely a valóságban is élt Vlad Tepest mutatja be, és nem foglalkozik Stoker vérszívó grófjának történetével. Az ötletre nyugodtan mondhatjuk, hogy remek húzás, hiszen a törökökkel harcoló havasalföldi (a filmben viszont végig erdélyiként aposztrofált) fejedelem élete nem kevésbé horrorisztikus a kitalált vámpírsztorihoz képest. A kezdetben igencsak ígéretesnek induló film végül jókora kihagyott ziccer lett. 2007-ben még a sajátos egyedi vizualitásáról híres rendező, Alex Proyas lett felkérve, hogy dolgozzon a projekten, ám ő olyan magas költségvetéssel állt elő, amit a stúdió nem kívánt finanszírozni. Proyasszal együtt pedig az eredetileg kiszemelt címszereplő, Sam Worthington is távozott a produkcióból. Végül pár éves jegelés után egy rövidfilmes direktort, Gary Shore-t kérték fel, hogy rendezze meg az addigra leegyszerűsített, jócskán megnyirbált költségvetésű produkciót.
     Egy Drakula-moziban mindig nagy figyelem hárul a főszereplőt játszó színészre. A lassan egyre komolyabb szerepeket kapó Luke Evansre esett a készítők választása, aki elég hiteles alakítást nyújt a népéért és családjáért aggódó vezér szerepében. A feleségét, Mirénát alakító törékeny, babaszépségű Sarah Gadon azonban elég súlytalan, nem úgy Dominic Cooper, aki jól hozza az egyszerre diplomatikus és véreskezű Mehmed szultán karakterét. Rajtuk kívül - a Trónok harca okán az utóbbi években népszerűvé váló - Charles Dance emelhető még ki, akinek sok évtizedes rutinja még a rengeteg maszkon keresztül is félelmetessé teszi a sötét barlangban lakó öreg vámpírt.

     A film tehát nem Bram Stoker Drakulájának meséjét mutatja be, hanem a valódi III. Vlad, azaz Karóbahúzó Vlad történetére épít. A tettei miatt horrorba illő múlttal rendelkező fejedelemről akár mindenféle díszítgetés nélkül is lehetne egy korrekt, vérben tocsogó rémfilmet összehozni, ám a készítők a vérszívó vonalat is meg kívánták tartani, így III. Vladból e sztoriban is vámpír válik. Havasalföldön béke honol, mivel Vlad apja és a török szultán egyezséget kötöttek, melynek köszönhetően az oszmán sereg nem támad a Havasalföldre, cserébe viszont rengeteg aranyat és ezüstöt adnak az ott élők a szultánnak. Mehmed további európai hódításaihoz azonban már nem elég a kincs, neki harcosok kellenek, így havasalföldi fiúkat kér a seregébe. Vlad ezt elutasítja, s fiát sem adja át túsznak, helyette inkább lemészárolja a török küldötteket. Mehmed az árulás megtorlásaként rátámad Havasalföldre, Vlad pedig népe és családja megmentése érdekében szövetséget köt egy hegyi barlangban élő vámpírral, akitől hatalmas erőt kap, igaz, súlyos áldozatot is kell hoznia mindezért.
     A Universal nem titkolt szándéka volt, hogy egy Marvel-szuperhősökéhez hasonlító franchise-t indítson el különböző szörnyfilmekből. Ennek érdekében egyébként egy pótforgatást is berendeltek, hogy a film végi, napjainkban játszódó jelenet bekerülhessen a moziba, egyfajta összekötő elemet hozva létre a következő szörnyes projekttel, amely a hírek szerint egy múmiás mozi lesz. Ugyan Az ismeretlen Drakula bevételi adatai nem éppen azt vetítik előre, hogy kasszarobbantás előtt állna a stúdió ezekkel a produkciókkal, de érdekes vállalkozás lesz mindez, ha megvalósul. S reméljük, amennyiben így történik, akkor a forgatókönyvre is kellő energiát fektetnek, mert bizony Az ismeretlen Drakula néhány jókora logikai bukfenccel és elképesztő történetvezetési bakikkal terhelt alkotás lett.

     Ramin Djawadi az utóbbi hét-nyolc esztendőben egyre több fontosabb megbízást kap, amire eleinte nehéz volt értelmes magyarázatot találni, ám pár éve érezhetően előrelépett egy szintet a komponista. A titánok harca kapcsán már említettem, hogy ha Djawadi végre elengedheti mentora, Hans Zimmer stílusát, akkor figyelemreméltó muzsikákat várhatunk tőle. Jelen esetben pedig elengedte, mivel a Remote Control-os megoldások kellően meg lettek zabolázva. Itt már felsejlik a szimfonikus kalandzenék világa, például Howard Shore, James Horner vagy Jerry Goldsmith munkássága is eszünkbe juthat, s talán már jobban is, mint mondjuk Trevor Rabin vagy Steve Jablonsky Zimmerhez köthető heroikus zenei univerzuma. Persze ezzel nem azt mondom, hogy Djawadi elérte volna az említett nagy szerzők szintjét, ám tény, hogy Az ismeretlen Drakula score-ja hozzájuk már közelebb áll, mint Zimmerhez. A komponista egyébként A holnap határa score-ját dobta azért, hogy a vérszívós mozin dolgozhasson.
     A drakulás filmek zenéi közül Wojciech Kilar és John Williams muzsikája emelkedik ki, az ezekben hallható nagyszabású, komolyzenei alapok azonban e mozinál nem működtek volna, így a fentiekkel összehasonlítani jelen írás tárgyát komolytalan lenne. Djawadi koncepciója három nagy összetevőt ölel fel: szimfonikus zene, népzenei elemek és elektronikus megoldások. Ezek, arányaikat tekintve, változó méreteket öltenek, a meghatározó azonban inkább a szimfonikus muzsika, igaz, a Remote Control háza táján az utóbbi időben elharapódzó dobcentrikus hozzáállás is fajsúlyos jelenléttel bír helyenként. A "Prologue" egy sátáni kántálással indítja el az albumot és a filmet is. A fokozódó hangerővel, ám végig suttogó kórus alatt felbukkan a főtéma is, mely egyaránt hordoz keleties, török hatásokat és közép-európai népzenei utalásokat is. Ezeket hangszerekkel is segítette a szerző, hiszen a cimbalom kifejezetten meghatározó alkotórésze a score-nak, de különböző keleties ütőhangszerek is komoly szereppel bírnak. A téma izgalmas továbbgondolásával szolgál a "Son of the Dragon", a főtéma azonban legjobban a "Son of the Devil"-ben szerepel.

     A jóval mozgalmasabb "Dracula Untold" már egy újabb témát mutat be, mely leginkább az akciórészek kísérője a filmben. Az efféle trackek, mint például a "Vlad vs. 1000", nem különösebben maradandóak, vagyis nem ezen részekért szerethető Djawadi munkája. Szokás szerint a női karakterek dallama egyben a szerelmi téma szerepét is betölti, és így van ez jelen zenében is. A "Mirena" lágy, nyugodt hangulatával az album egyik csúcspontja. A szerző jó érzékkel vegyítette benne a szimfonikusok, leginkább a vonósok harmonikus megszólalását, illetve pengetős hangszerek középkort idéző hatását. A téma kissé nyersebb, drámaibbá hangolt verziójával az "Eternal Love" szolgál, a "This Life and the Next"-ben pedig Mirena témája a főtémával vegyülve mutatja be zeneileg is, hogy miként is vált a szerető férjből és apából az ördög fia.
     A negyedik trackre sem fogyunk ki az új motívumokból, hiszen a török, pontosabban Mehmed szultán dallama következik. Maga a téma nem érdemelne különösebb említést, hiszen elég egyszerű, gonosz karakterek esetében több tucatszor ellőtt hangokból áll, azonban a hangszerelés igencsak figyelemre méltó. Ezen tételek esetében érezhető a leginkább, hogy mennyit lépett előre A titánok harcához képest Djawadi, e fejlődésben pedig minden bizonnyal nagy szerepe van a Trónok harca négy évadjának is. A sorozat muzsikáján helyenként érezni, hogy a szűk költségvetés miatt nem tudott úgy kibontakozni egy-egy megoldás, ahogy a komponista eltervezhette, Az ismeretlen Drakula esetében azonban nem kellett spórolnia. Több tételen érezni, hogy Westeros világának regéit is aláfesthetné. Ilyen a "The Handover", vagy az album legimpozánsabb részlete, a "Hand O' Bats, Pt. 1", ahol a középtájt belépő kórus emlékeztet a Trónok harca zenei világára.
     Djawadi a horrorelemek beillesztésével is jól boldogult, igaz, túl sok ilyet a film nem kívánt meg. Az eleinte mozgalmas "Janissary Attack"-ben elektronikus megoldásokkal és szimfonikusokkal vegyített hanghatásokkal hozott létre nyomasztóbb perceket, a "Broken Tooth" pedig már szinte teljesen horrorhangulatot hordoz. A score legjobb részei a csendesebb tételekhez köthetők, melyekben rendre felbukkan a cimbalom és valamilyen gyermek énekes, ezek közé sorolható a "Lord Impaler", mely esetében mutatkozik meg leginkább a zimmeri jegyeket levetkőző Djawadi tehetsége. A témákat szépen összefoglaló két utolsó track, az "I Will Come Again" és az "Epilogue" szintén jó példái a komponista elmúlt években mutatott fejlődésének.

     A történet magában rejti a folytatás és a már említett franchise lehetőségét, Djawadi e muzsikájával pedig megmutatta, hogy nyugodtan rá lehet bízni több rész score-ját is. Sokan megpróbálkoztak az elmúlt években a szimfonikus kalandzenék, az autentikus muzsikák és a zimmeres akcióscore-ok házasításával, azonban szinte mindenki elvérzett. A szerző ellenben üdítő kivétel, mert bár nem tökéletes, amit hallunk tőle, és az is tény, hogy szívesebben hallgatnám meg egy ilyen mozi esetében azt, hogy Christopher Young vagy Alan Silvestri mire képes, de ha már mindenképpen fontos, hogy "modern" legyen a score, akkor azt írja csak Djawadi.