Giuseppe Tornatore, a talán legamerikaibb, leghollywoodiasabb hangú kortárs olasz filmrendező a két megelőző nagy siker (a Maléna, és az Óceánjáró zongorista...) után szakított a színes, szélesvásznú romantikus drámával, hogy egy igazi, amolyan pszichologizáló, intellektuális európai filmet készítsen.
Az ismeretlen nem ismeretlen filmtípus az igényesebb európai filmrajongók számára, a két öreg kontinensbéli filmhatalom, a francia és az olasz bőven termelt efféle hangulatú, hangvételű filmeket a hetvenes évektől fogva. Ha műfajként szeretnénk definiálni e filmeket, akkor valahová a melankolikus művész-krimi és az intellektuális thriller közé kéne eljutnunk, én azonban megelégednék a két szélső koordináta hozzávetőleges meghatározásával. Annyit még talán hozzátehetünk, hogy az origó valahol Antonioni és Lelouch környékén lehet.
Azért is e bizonytalanság, mert nem tiszta műfajról van szó, különböző stíluselemek elegyednek össze; nem krimi, hiszen nincs detektív, aki kiderít mindent, nem thriller, mert nem a néző borzongatása a cél, a főhős személyisége, cselekedeteinek ok-okozati összefüggései is túlságosan összetettek egy szimpla műfaji filmhez. Azonban a film mégis tele van például a modern thrillerekre jellemző villanásszerű snittekkel, van bőven brutalitás és szex is, bár sohasem direktben ábrázolva; van gyilkos és van áldozat, mégse krimi.
A film alapszituációja valóságos, tényszerű. A Szovjetunió felbomlása és a kelet-európai országok felszabadulása folytán a jobb, gazdagabb élet iránt vágyók milliói indultak a módosabb, vagy annak hitt nyugat-európai országok felé. Túlnyomó többségükre a vágyott tejjel-mézzel folyó Kánaán helyett csupán megalázó rabszolgasors várt. Az ismeretlen című film főszereplője, Irena is valószínűleg komoly tervekkel érkezett Olaszországba, mégis egy brutális és gátlástalan strici kezei közé került, aki embertelen módon használta ki a lányt. Irenának azonban volt mersze kezébe venni sorsának alakítását, kiválóan megtanult olaszul, a munkájára sohasem volt panasz, az élete azonban... kiderül a filmből.
Tornatore persze nem általánosít, nem akar a kelet-európai vendégmunkások sanyarú sorsáról készíteni dokumentarista látleletet, Irena kelet-európai identitása csupán apropó ahhoz, hogy egy ismeretlen figurát csempésszen egy zárt közösségbe, s ez, mint tudjuk, kitűnő drámai alap. A rendezőt Irena alakjában elsősorban a női lélek és az anyai ösztön megnyilvánulásai érdeklik, ennek vizsgálata érdekében kacifántos életpályát kanyarít Irenának. Az, hogy ez akár a valóságban is megtörténhet, csupán a film hiteléül szolgál. Irenát az érzéki arcú Kseniya Rappoport alakítja ukrános(nak hitt) visszafogottsággal, ám egy olaszul nem tudónak kristálytiszta olasznak tűnő hangon. Egyáltalán, a sűrű göndör gesztenyebarna fürtöket viselő nő nem tűnik ukránnak, ez az egyik botlás a filmben, meglátják, van dramaturgiai jelentősége a hajzatnak. A másik botlás egy túlzott időugrás a film végén. Azonban egyik sem akkora hiba, hogy lehúzná a filmet.
Tornatore saját forgatókönyvét lapozgatva biztos kézzel és biztos ízléssel tárja elénk Irena keserű történetét. A cselekmény csavarintásai folyamatosan fenntartják a nézői kíváncsiságot, az ügyes időkezelés következtében nem marad egyetlen elvarratlan szál sem. Két izgalmas figura körül bonyolódik Irena élete: kis Tea, akit Clara Dossena játszik bűbájosan, valamint a híres Polip című tévésorozat Cattani felügyelőjeként megismert Michéle Placido, aki a Rozsda nevű stricit alakítja, gond nélkül hitetve el annak megdöbbentő brutalitását. A film zenéjét Tornatore állandó társa, a világ egyik legismertebb filmzeneszerzője, Ennio Morricone írta, amely ez alkalommal mentes a Morricone-zenéken olykor elhatalmasodó édeskés mélabú giccsétől. A zene a Maestro régebbi méltán sokat idézett pillanatait idézi: a vonósok zaklatott, mégis diszkrét staccatói vagy ha kell, lágyan a képek mögé kúszó "pasztell" hullámai érzékletesen támasztják meg a film hangulatait. Maga a film azonban akár zene nélkül is izgalmas, majdnem hibátlan alkotás, az igényesebb filmeket kedvelők legnagyobb örömére.
